10. fejezet - Búcsúszó

A két fiatal egyszerre indult el és én is utánuk néhány másodperces késéssel. Oliver pár lépéssel lemaradva haladt mögöttünk. Ha mindenkinek van Őrzője, akkor vajon hol lehetett az övék? Folyosók és termek tömkelegén haladtunk át. Nicolas figyelembe sem vett, még csak rám se nézett. Amit nem is igazán bántam semmi kedvem nem volt most gúnyos beszólásokhoz.

Arra gondoltam, hogy akármekkora is az a kastély, már biztos háromszor körbejártuk, mire megálltunk egy fehér ajtó előtt, arany díszítéssel.

Ariana kitárta előttem az ajtót és én beléptem.

A szoba egyszerűen gyönyörű volt. Hatalmas, baldachinos ággyal, antik bútorokkal, olyan bordó szőnyeggel, amire ha rálépsz, azt hiszed, a felhőkön jársz. A kilátástól elakadt az ember lélegzete. Az ablakokból magas hegycsúcsokra lehetett látni, amiken ott voltak a hósipkák.

Kristály csillag lógott a plafonról, ami arany fénybe borította az egész szobát.

Ledobtam a táskám az ágyra és én is leültem. Olyan puha volt, hogy azonnal el is akartam benne nyúlni és csak aludni, amíg ennek az egésznek vége lesz.

- Azta!- nyögtem. – Ez a szoba egyszerűen lélegzetelállító.

- Nem rossz- vont vállat Nicolas.

- Hercegnő, indulnunk kell, ha időben vissza akarunk érni- szólalt meg Oliver a háttérből.

- Persze mehetünk is- pattantam fel és nagyot sóhajtottam. A nyomás egyre csak növekedett a mellkasomban.

- Van is valami terved vagy csak fejjel rohansz a falnak?- Kérdezte gúnyosan Nicolas.

- Ne becsülj alá, hercegecske- kacsintottam rá.

- Tényleg ne tegye- mosolygott Oliver. De Nicolas olyan pillantást lövellt felé, amitől rögtön elhallgatott és a padlót kezdte tanulmányozni.

-Na, soha nem indulunk el?- Törtem meg a kínos csendet és Oliver mellé léptem. Biztatóan rá mosolyogtam.

Ugyanúgy kerültünk vissza a Földre, ahogy Emerinbe. Szerencsére visszafelé nem estem hátra, így Nicolas előtt maradt még egy kis büszkeségem. Az a fiú egyszerűen elviselhetetlen volt, mindenre volt valami megjegyzése és folyotn úgy nézett rám, mint egy felesleges kis féregre.

Az egyetlen bökkenő az volt, hogy már teljes sötétség uralkodott az erdőben.

- Remek zsenikéim, most hogy fogjuk megtalálni a kocsit?- Kérdeztem idegesen.

- Tűz idomár vagy, majd világítasz- mondta Nicolas.

- Persze, és ez nekem nem jutott eszembe- ironizáltam. – Nem tudok bánni a tűzzel.

- Amúgy van nálam zseblámpa- szólt közbe Oliver és a kezembe nyomott egyet.

Már a városban kocsikáztunk, amikor Oliver felém fordult:

- Beavatnál a tervedbe?- Kíváncsi volt és nem akarta, hogy fejjel rohanjak a falnak, féltett.

- Miért te beavattál engem az elmúlt 17 évben bármibe is?- Kérdeztem. Keresztbe fontam a karjaim és kibámultam az ablakon.

- Liz, tudod, hogy megtettem volna, ha nem lett volna megkötve a kezem- nézett rám esdeklő szemekkel.

- Ez valamiért most nem tud meghatni, Oliver- mondtam ridegen. Ő is rájött, hogy most nem jut velem düllőre, ezért inkább hagyta az egészet és velem együtt hallgatásba burkolózott. Nicolas pedig hatalmas szerencséjére nem szólt bele a mi kis vitánkba.

Megálltunk a házunk előtt. Vettem egy nagy levegőt és az ajtó felé indultam. Tudtam, hogy mit akarok mondani, hogy mi lesz az indok, amiért ott hagyom őket. Máris könnyek kezdték égetni a szemeim, de megembereltem magam. A szüleim nem láthatják rajtam, mennyire ki vagyok borulva.

- Anya, apa hazaértem- kiáltottam, amint beléptem. Lehunytam a szemem.

- A konyhában vagyunk kicsim- hangzott a válasz. Mindketten a pultnál ültek, a laptopjukkal együtt.

- Mi a baj?- Szegezte nekem a kérdést apa, amint befordultam a sarkon. 

- Én csak…- kezdtem, de nem tudtam folytatni. Ők ugyan nem, de én tudtam, hogy akkor járok valószínűleg utoljára otthon.  – Nagyon összevesztünk Oliverrel- nyögtem ki végül. A kétségbeesett arcomat nem kellett eljátszanom.

- Mi történt?- Kérdezte anya és elém tolt egy nagy tányér kaját. Rá sem tudtam nézni, pedig már este tíz óra volt, én pedig ebédre ettem utoljára. Akkor még minden rendben volt, viszonylag.

- Az most nem lényeg- feleltem. – Viszont…- kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogyan folytassam, könnyek égették a szemem, de nem hagyhattam, hogy előtörjön belőlem a sírás, mert akkor egy darabig nem tudom abbahagyni.

- Mond csak- mosolyogtak rám mind a ketten.

- Nagyjából három hónappal ezelőtt, felajánlottak nekem egy ösztöndíjat, Seattle-ben. Akkor nemet mondtam, csak és kizárólag Oliver miatt. A férfi, aki felhívott, azt mondta, hogy ha bármikor meggondolnám magam, akkor hívjam fel és utazzak. Ebben az iskolában nevelik ki a legnagyobb műkorcsolya bajnokokat. Most, hogy azt hiszem végleg összevesztem Oliverrel, el kell fogadnom az ajánlatot. – Vettem egy mély levegőt és a szemükbe néztem. – Hazafelé fel is hívtam a kapcsolattartót, aki foglalt nekem helyet a leghamarabbi gépen.

- Biztos, hogy egész jól meggondoltad?- Kérdezték aggódva.

- Nincs semmi, ami ide kötne, ti is tudjátok. Oliveren kívül nincs itt egyetlen barátom sem, suli ott is van és ti is alig vagytok itthon- feleltem. Kőkeménynek éreztem magam, amiért addig nem sírtam el magam.

- Akkor mikor indulsz? – A csendet apa törte meg. Egész addig, alig szólalt meg.

- A gép három óra múlva indul- válaszoltam.

- Jesszus, akkor gyerünk pakolni- pattant fel anya és máris az emeleten volt.

- Menj!- Intett apa, amikor látta, hogy hezitálok és megölelt. Még mindig nem sírtam el magam, habár nem voltam messze tőle.

Anya már elő is vette a nagybőröndöt, amit csak és kizárólag a hosszabb utakra szoktam használni. Segített belerakni szinte minden ruhámat, cipőmet, fellépő ruhákat, sminkcuccokat, tisztálkodási szereket, a laptopom, mini hifim. Az egyik dolog, amit csodáltam anyában, hogy a fele szobámat bele tudta zsúfolni a bőröndbe, amibe én egy heti cuccot sem mindig.

Odaléptem a fésülködő asztalomhoz és a keretben lévő képeket tanulmányoztam. El is raktam majdnem mindet. Volt ott olyan, amin anyáékkal volta, az első fellépéseim képeit, és egyet, ami akkor készült rólam és Oliverről, amikor először suliba mentünk.

Csak egyetlen mondat járt a fejemben. Mégis mi a fene történt az életemmel? Azt éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, amihez jogom volt. Szorított a mellkasom, lüktetett a fejem, égtek a szemeim, nem akartam ott hagyni az otthonomat. A biztonságot nyújtó szobámat, a sulit, a pályát, mindazt, ami addig az életem volt.

- Indulnunk kell- lépett mögém anya és a vállamra tette a kezét. – Amúgy amikor azt kérdeztük mi a baj, az arcodra értettem- nézett rám a tükörből.

- Ja, hogy az - mosolyodtam el. – Csak egy kis baleset, tudod, milyen ügyetlen vagyok néha.

- Na igen. Néha csodálkozom, hogy még élsz- nevetett fel.

A reptéren alig volt pár ember. A makulátlan fehérség szinte elvakított az éjszaka sötétsége után. Ahogy odafelé tartottam, láttam a kocsiból, hogy Oliverék biztos távolból követnek minket.

- Akkor ez itt a búcsú pillanata- sóhajtott fel anya.

- Igen, azt hiszem- bólogattam.

- Kicsim, amint odaértél üzenj. És ha haza akarsz jönni, csak hívj- hadarta.

- Értettem- néztem rá. Tudtam, hogy el fognak engedni, nem fognak ellenkezni, ők mindig is azt tanították, hogy álljak ki magamért és kövessem az álmaim.

- Büszkék vagyunk rád- vette át apa a szót. – Egy igazán felelős döntést hoztál.

- Mintha csak tegnap lett volna, amikor először mentél ki a jégpályára- mondta anya és megfogta a kezem. – Azóta válogatott lettél.

- Soha se feledd, hogy te vagy a legjobb- vigyorgott rám apa.

- Azt hiszem, ideje indulnom- mondtam pár másodperc múlva. Ha még egy magasztaló szót hallom, tuti elbőgöm magam és annyi a keménységemnek. Mindketten szorosan megöleltek. Láttam, ahogy mindketten sírnak, boldogok voltak és szomorúak egyszerre.

- Vigyázz magadra és ne kerülj bajba!- Ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőlük hallottam.

Néztem, ahogy kimennek a sötétbe, beszállnak az autóba és elhajtanak. Azt hitték csak egy másik iskolába megyek, és majd láthatnak a szünetekben, vagy ha épp arra akad dolguk. Hogy egy év múlva ott fognak ülni a lelátón az Olimpián és nézhetik, ahogy szerepelek.

Ott telt be a pohár. Leroskadtam az egyik műanyag székre nem messze a bejárattól és sírni kezdtem.

Az arcomat a kezeimbe temettem. Az a pár ember, aki arra lézengett mind megbámult, de nem tudtak érdekelni. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit egyedül megsirathassam mindazt, amit elvesztettem, alig fél nap leforgása alatt. Vagy talán sosem voltak egészen az enyémek?

Nem is az fájt a legjobban, hogy a sulit nem folytathatom, mert hát kinek hiányozna? A szüleimet sem láttam olyan gyakran, hogy pár hónapot ne bírtam volna ki nélkülük, azt az áldozatot hamarabb meghoztam volna.

De az, hogy a tornát és a korcsolyát egyik napról a másikra abba kellett hagynom, az nem ment. Amióta az eszemet tudtam azért güriztem, hogy kijussak az Olimpiára. Otthon igazi csodagyerek számításba mentem, mindenki csodálta, milyen ügyes voltam. Meg volt az eredménye annak, hogy hosszú évek óta hajnalban keltem, és ha nem suliban voltam vagy aludtam, akkor edzettem, erre kettétört minden pár óra leforgása alatt.

Hallottam, ahogy valaki leült mellém, először oda sem akartam nézni, de miután nem ijedt el a szipogásomtól és sírásomtól csak felnéztem.

Edmund ült ott. A férfi, aki kergetett, követett és megjelent az álmaimban. Megdermedtem a félelemtől, nem tudtam, hogy Oliver milyen messziről figyelt.

- Mit akarsz? – Kérdeztem, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról. Utáltam, hogy pont egy gyenge pillanatomban látott.

- Na, barátkozni jöttem- mosolygott rám és a székem támlájára rakta a karját. Undorodva húzódtam el tőle.

- Mint a múltkor, amikor a királynőd csaknem felnyársalt? Rendkívül kedves gesztus volt- gúnyolódtam. Már nyomát sem éreztem a félelemnek.

- Nos, az egy kissé rosszul sült el- értett egyet. – De ha jól tudom, ma visszatértél Emerinbe.

- Tegyük fel, hogy jól tudod- fordultam felé.

- Ha ez így történt, akkor találkoztál Taranis-szal. Aki gondolom megpróbálta teletömni a fejed mindenféle bolondsággal. – Rám nézett. Próbált olvasni az arcomban, de nem hagytam.

- És mi van, ha én hittem neki? - Kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni ebből. Cseppnyit sem éreztem már magam veszélyben, úgy voltam vele, hogy most már mindegy mi történik velem.

- Ez is benne van a pakliban, de tudod, a történet másik oldalát is hallanod kéne. A királynőm azért küldött, hogy rávegyelek, mégis hozzá csatlakozz. Sajnálja, hogy úgy kijött a sodrából legutóbb- mondta és várakozóan nézett rám. Az egész személyisége taszított, és ha a királynőre gondoltam, csak az a jeges gyűlölet jutott eszembe, amivel rám nézett.

- Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, de maradok a melegebb oldalon- feleltem és felálltam.

- Még akkor is, ha elmondok neked valamit, amiről biztos nem esett ma szó?- Ő is felállt és pont úgy helyezkedett, hogy beszorítson a székek és az üvegfal közé.

- Halljuk!- Kihívóan néztem rá. Lehet, hogy egy kicsit merész voltam, nyilván egyetlen rántással ki tudta volna törni a nyakam.

- Elmondták neked a pontos jóslatot?- Felhúzta az egyik szemöldökét.

- Nem. - Farkasszemet néztem vele. Ismét eszembe jutott, hogy a szeme ugyanúgy néz ki, mint az enyém. Kirázott a hideg. Nem tudtam, hogy ki ő, csak hogy semmiben sem akarok hozzá hasonlítani.

- Sejtettem. A jóslat végét neked nem is fogják elmondani, mert az áll benne, hogy meg kell halnod ahhoz, hogy véget érjen a háború. Vagyis már nincs túl sok hátra számodra. Nekik csak egy fegyver vagy, egy eszköz, amivel kivívhatják az igazukat. Nem érdekli őket, hogy kin kell átgázolniuk, még a te kedves Oliveredet sem. – Ördögi pillantást vetett rám. Nem tudta leplezni, hogy fájdalmat akar nekem okozni. De őszinte volt, tudtam, hogy az igazat mondja, egyszerűen éreztem.

- Akkor sem vagyok hajlandó visszamenni a te királynődhöz- sziszegtem és az arcába köptem. Villogó szemekkel meredt rám és épp azt fontolgatta, hogyan fog megölni.

- Ezt még nagyon megbánod- mondta és közelebb hajolt hozzám.

- Figyelj, Edmund. Az csak az egyik dolog, hogy nagyjából egy percen belül mindenhol emberek lesznek, mert leszállt a következő gép, de mindenhol biztonsági kamerák vannak és ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. – Csak az igazat mondtam, kivéve az elsőt, csak tippeltem, mert azzal a járattal még csak egyszer utaztam.

- Tíz másodperc is elég ahhoz, hogy kitekerjem a nyakad- vigyorgott rám. Nagyot nyeltem.

- Elnézést, de úgy látom, hogy a hölgy nem élvezi a társaságát- szólalt meg egy hang Edmund mögött, aki a kilátást teljese eltakarta előlem.

- És téged ki kérdez…- Fordult hátra, de rögtön megdermedt. Kikukucskáltam a háta mögül. Oliver és Nicolas álltak ott és fenyegetően méregették.

- Tűnj el most és nem esik bajod- lépett közelebb Nicolas.

- Ne feledd el, amit mondtam- nézett rám még egyszer, kicsit nyugodtabban és az ajtó felé rohant.

Csak bámultam Edmund után és átgondoltam, amit mondott. Azt, hogy meg kell halnom egy olyan háborúban, amiről nem is tudok semmit. Meg kell halnod – Csak ez a három szó visszhangzott a fejemben.

Szédülni kezdtem, forogni kezdett a reptér várója. Ahogy eltűnt a szőke férfi és már nem zubogott bennem a versenyszellem minden maradék erőm és tartásom is eltűnt.
Úgy éreztem, hogy a lábaim kicsúsznak alólam. A következő pillanatban a földön is voltam. Kinyitottam a szemem, még láttam egyszer Oliver aggódó tekintetét, ahogy felém hajol és azt súgja, semmi gond, majd átadtam magam a sötétségnek.