2015. március 3., kedd

Szégyen!!!

Szóval, nagyjából... Inkább nem is számolom, mióta nem került fel ide új bejegyzés, magam is legszívesebben a paplanom alá süllyednék szégyenemben. De van mentségem! Úgy döntöttem, hogy ez a történet lesz az, amit végre rendesen meg szeretnék írni, nem csak mindig kitalálni valamit, amikor új részt kellene összeszerencsétlenkednem. Szóval van már egy pár füzetnyi friss ötletem, és büszkén jelenthetem, nemsokára kész vagyok az egész sztorival. (Fene se gondolta, hogy ez ilyen kemény meló lesz)
Amint kész vagyok az első fejezettel, nem kizárt, hogy egy másik blogon fogom közölni őket, de ezen még nem igazán gondolkoztam.
Szóval a fentiek az elsődleges okai ennek a bejegyzésnek, a másodlagos egy szuper nyereményjáték, amit megosztok itt, illetve tanácsolom, hogy ti is nézzétek meg!
http://www.vegzetereklyei.net/2015/02/jubileumi-nyeremenyjatek-konyves.html
Illetve aki a szupertájékozott és tehetséges Deszy másik blogját ismeri:
http://www.deszy-konyv.hu/2015/02/jubileumi-nyeremenyjatek.html

Köszönöm a türelmet!

2013. november 7., csütörtök

10. fejezet - Búcsúszó

A két fiatal egyszerre indult el és én is utánuk néhány másodperces késéssel. Oliver pár lépéssel lemaradva haladt mögöttünk. Ha mindenkinek van Őrzője, akkor vajon hol lehetett az övék? Folyosók és termek tömkelegén haladtunk át. Nicolas figyelembe sem vett, még csak rám se nézett. Amit nem is igazán bántam semmi kedvem nem volt most gúnyos beszólásokhoz.
Arra gondoltam, hogy akármekkora is az a kastély, már biztos háromszor körbejártuk, mire megálltunk egy fehér ajtó előtt, arany díszítéssel.
Ariana kitárta előttem az ajtót és én beléptem.
A szoba egyszerűen gyönyörű volt. Hatalmas, baldachinos ággyal, antik bútorokkal, olyan bordó szőnyeggel, amire ha rálépsz, azt hiszed, a felhőkön jársz. A kilátástól elakadt az ember lélegzete. Az ablakokból magas hegycsúcsokra lehetett látni, amiken ott voltak a hósipkák.
Kristály csillag lógott a plafonról, ami arany fénybe borította az egész szobát.
Ledobtam a táskám az ágyra és én is leültem. Olyan puha volt, hogy azonnal el is akartam benne nyúlni és csak aludni, amíg ennek az egésznek vége lesz.
- Azta!- nyögtem. – Ez a szoba egyszerűen lélegzetelállító.
- Nem rossz- vont vállat Nicolas.
- Hercegnő, indulnunk kell, ha időben vissza akarunk érni- szólalt meg Oliver a háttérből.
- Persze mehetünk is- pattantam fel és nagyot sóhajtottam. A nyomás egyre csak növekedett a mellkasomban.
- Van is valami terved vagy csak fejjel rohansz a falnak?- Kérdezte gúnyosan Nicolas.
- Ne becsülj alá, hercegecske- kacsintottam rá.
- Tényleg ne tegye- mosolygott Oliver. De Nicolas olyan pillantást lövellt felé, amitől rögtön elhallgatott és a padlót kezdte tanulmányozni.
-Na, soha nem indulunk el?- Törtem meg a kínos csendet és Oliver mellé léptem. Biztatóan rá mosolyogtam.


Ugyanúgy kerültünk vissza a Földre, ahogy Emerinbe. Szerencsére visszafelé nem estem hátra, így Nicolas előtt maradt még egy kis büszkeségem. Az a fiú egyszerűen elviselhetetlen volt, mindenre volt valami megjegyzése és folyotn úgy nézett rám, mint egy felesleges kis féregre.
Az egyetlen bökkenő az volt, hogy már teljes sötétség uralkodott az erdőben.
- Remek zsenikéim, most hogy fogjuk megtalálni a kocsit?- Kérdeztem idegesen.
- Tűz idomár vagy, majd világítasz- mondta Nicolas.
- Persze, és ez nekem nem jutott eszembe- ironizáltam. – Nem tudok bánni a tűzzel.
- Amúgy van nálam zseblámpa- szólt közbe Oliver és a kezembe nyomott egyet.
Már a városban kocsikáztunk, amikor Oliver felém fordult:
- Beavatnál a tervedbe?- Kíváncsi volt és nem akarta, hogy fejjel rohanjak a falnak, féltett.
- Miért te beavattál engem az elmúlt 17 évben bármibe is?- Kérdeztem. Keresztbe fontam a karjaim és kibámultam az ablakon.
- Liz, tudod, hogy megtettem volna, ha nem lett volna megkötve a kezem- nézett rám esdeklő szemekkel.
- Ez valamiért most nem tud meghatni, Oliver- mondtam ridegen. Ő is rájött, hogy most nem jut velem düllőre, ezért inkább hagyta az egészet és velem együtt hallgatásba burkolózott. Nicolas pedig hatalmas szerencséjére nem szólt bele a mi kis vitánkba.
Megálltunk a házunk előtt. Vettem egy nagy levegőt és az ajtó felé indultam. Tudtam, hogy mit akarok mondani, hogy mi lesz az indok, amiért ott hagyom őket. Máris könnyek kezdték égetni a szemeim, de megembereltem magam. A szüleim nem láthatják rajtam, mennyire ki vagyok borulva.
- Anya, apa hazaértem- kiáltottam, amint beléptem. Lehunytam a szemem.
- A konyhában vagyunk kicsim- hangzott a válasz. Mindketten a pultnál ültek, a laptopjukkal együtt.
- Mi a baj?- Szegezte nekem a kérdést apa, amint befordultam a sarkon. 
- Én csak…- kezdtem, de nem tudtam folytatni. Ők ugyan nem, de én tudtam, hogy akkor járok valószínűleg utoljára otthon.  – Nagyon összevesztünk Oliverrel- nyögtem ki végül. A kétségbeesett arcomat nem kellett eljátszanom.
- Mi történt?- Kérdezte anya és elém tolt egy nagy tányér kaját. Rá sem tudtam nézni, pedig már este tíz óra volt, én pedig ebédre ettem utoljára. Akkor még minden rendben volt, viszonylag.
- Az most nem lényeg- feleltem. – Viszont…- kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogyan folytassam, könnyek égették a szemem, de nem hagyhattam, hogy előtörjön belőlem a sírás, mert akkor egy darabig nem tudom abbahagyni.
- Mond csak- mosolyogtak rám mind a ketten.
- Nagyjából három hónappal ezelőtt, felajánlottak nekem egy ösztöndíjat, Seattle-ben. Akkor nemet mondtam, csak és kizárólag Oliver miatt. A férfi, aki felhívott, azt mondta, hogy ha bármikor meggondolnám magam, akkor hívjam fel és utazzak. Ebben az iskolában nevelik ki a legnagyobb műkorcsolya bajnokokat. Most, hogy azt hiszem végleg összevesztem Oliverrel, el kell fogadnom az ajánlatot. – Vettem egy mély levegőt és a szemükbe néztem. – Hazafelé fel is hívtam a kapcsolattartót, aki foglalt nekem helyet a leghamarabbi gépen.
- Biztos, hogy egész jól meggondoltad?- Kérdezték aggódva.
- Nincs semmi, ami ide kötne, ti is tudjátok. Oliveren kívül nincs itt egyetlen barátom sem, suli ott is van és ti is alig vagytok itthon- feleltem. Kőkeménynek éreztem magam, amiért addig nem sírtam el magam.
- Akkor mikor indulsz? – A csendet apa törte meg. Egész addig, alig szólalt meg.
- A gép három óra múlva indul- válaszoltam.
- Jesszus, akkor gyerünk pakolni- pattant fel anya és máris az emeleten volt.
- Menj!- Intett apa, amikor látta, hogy hezitálok és megölelt. Még mindig nem sírtam el magam, habár nem voltam messze tőle.
Anya már elő is vette a nagybőröndöt, amit csak és kizárólag a hosszabb utakra szoktam használni. Segített belerakni szinte minden ruhámat, cipőmet, fellépő ruhákat, sminkcuccokat, tisztálkodási szereket, a laptopom, mini hifim. Az egyik dolog, amit csodáltam anyában, hogy a fele szobámat bele tudta zsúfolni a bőröndbe, amibe én egy heti cuccot sem mindig.
Odaléptem a fésülködő asztalomhoz és a keretben lévő képeket tanulmányoztam. El is raktam majdnem mindet. Volt ott olyan, amin anyáékkal volta, az első fellépéseim képeit, és egyet, ami akkor készült rólam és Oliverről, amikor először suliba mentünk.
Csak egyetlen mondat járt a fejemben. Mégis mi a fene történt az életemmel? Azt éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, amihez jogom volt. Szorított a mellkasom, lüktetett a fejem, égtek a szemeim, nem akartam ott hagyni az otthonomat. A biztonságot nyújtó szobámat, a sulit, a pályát, mindazt, ami addig az életem volt.
- Indulnunk kell- lépett mögém anya és a vállamra tette a kezét. – Amúgy amikor azt kérdeztük mi a baj, az arcodra értettem- nézett rám a tükörből.
- Ja, hogy az - mosolyodtam el. – Csak egy kis baleset, tudod, milyen ügyetlen vagyok néha.
- Na igen. Néha csodálkozom, hogy még élsz- nevetett fel.
A reptéren alig volt pár ember. A makulátlan fehérség szinte elvakított az éjszaka sötétsége után. Ahogy odafelé tartottam, láttam a kocsiból, hogy Oliverék biztos távolból követnek minket.
- Akkor ez itt a búcsú pillanata- sóhajtott fel anya.
- Igen, azt hiszem- bólogattam.
- Kicsim, amint odaértél üzenj. És ha haza akarsz jönni, csak hívj- hadarta.
- Értettem- néztem rá. Tudtam, hogy el fognak engedni, nem fognak ellenkezni, ők mindig is azt tanították, hogy álljak ki magamért és kövessem az álmaim.
- Büszkék vagyunk rád- vette át apa a szót. – Egy igazán felelős döntést hoztál.
- Mintha csak tegnap lett volna, amikor először mentél ki a jégpályára- mondta anya és megfogta a kezem. – Azóta válogatott lettél.
- Soha se feledd, hogy te vagy a legjobb- vigyorgott rám apa.
- Azt hiszem, ideje indulnom- mondtam pár másodperc múlva. Ha még egy magasztaló szót hallom, tuti elbőgöm magam és annyi a keménységemnek. Mindketten szorosan megöleltek. Láttam, ahogy mindketten sírnak, boldogok voltak és szomorúak egyszerre.
- Vigyázz magadra és ne kerülj bajba!- Ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőlük hallottam.
Néztem, ahogy kimennek a sötétbe, beszállnak az autóba és elhajtanak. Azt hitték csak egy másik iskolába megyek, és majd láthatnak a szünetekben, vagy ha épp arra akad dolguk. Hogy egy év múlva ott fognak ülni a lelátón az Olimpián és nézhetik, ahogy szerepelek.
Ott telt be a pohár. Leroskadtam az egyik műanyag székre nem messze a bejárattól és sírni kezdtem.
Az arcomat a kezeimbe temettem. Az a pár ember, aki arra lézengett mind megbámult, de nem tudtak érdekelni. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit egyedül megsirathassam mindazt, amit elvesztettem, alig fél nap leforgása alatt. Vagy talán sosem voltak egészen az enyémek?
Nem is az fájt a legjobban, hogy a sulit nem folytathatom, mert hát kinek hiányozna? A szüleimet sem láttam olyan gyakran, hogy pár hónapot ne bírtam volna ki nélkülük, azt az áldozatot hamarabb meghoztam volna.
De az, hogy a tornát és a korcsolyát egyik napról a másikra abba kellett hagynom, az nem ment. Amióta az eszemet tudtam azért güriztem, hogy kijussak az Olimpiára. Otthon igazi csodagyerek számításba mentem, mindenki csodálta, milyen ügyes voltam. Meg volt az eredménye annak, hogy hosszú évek óta hajnalban keltem, és ha nem suliban voltam vagy aludtam, akkor edzettem, erre kettétört minden pár óra leforgása alatt.
Hallottam, ahogy valaki leült mellém, először oda sem akartam nézni, de miután nem ijedt el a szipogásomtól és sírásomtól csak felnéztem.
Edmund ült ott. A férfi, aki kergetett, követett és megjelent az álmaimban. Megdermedtem a félelemtől, nem tudtam, hogy Oliver milyen messziről figyelt.
- Mit akarsz? – Kérdeztem, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról. Utáltam, hogy pont egy gyenge pillanatomban látott.
- Na, barátkozni jöttem- mosolygott rám és a székem támlájára rakta a karját. Undorodva húzódtam el tőle.
- Mint a múltkor, amikor a királynőd csaknem felnyársalt? Rendkívül kedves gesztus volt- gúnyolódtam. Már nyomát sem éreztem a félelemnek.
- Nos, az egy kissé rosszul sült el- értett egyet. – De ha jól tudom, ma visszatértél Emerinbe.
- Tegyük fel, hogy jól tudod- fordultam felé.
- Ha ez így történt, akkor találkoztál Taranis-szal. Aki gondolom megpróbálta teletömni a fejed mindenféle bolondsággal. – Rám nézett. Próbált olvasni az arcomban, de nem hagytam.
- És mi van, ha én hittem neki? - Kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni ebből. Cseppnyit sem éreztem már magam veszélyben, úgy voltam vele, hogy most már mindegy mi történik velem.
- Ez is benne van a pakliban, de tudod, a történet másik oldalát is hallanod kéne. A királynőm azért küldött, hogy rávegyelek, mégis hozzá csatlakozz. Sajnálja, hogy úgy kijött a sodrából legutóbb- mondta és várakozóan nézett rám. Az egész személyisége taszított, és ha a királynőre gondoltam, csak az a jeges gyűlölet jutott eszembe, amivel rám nézett.
- Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, de maradok a melegebb oldalon- feleltem és felálltam.
- Még akkor is, ha elmondok neked valamit, amiről biztos nem esett ma szó?- Ő is felállt és pont úgy helyezkedett, hogy beszorítson a székek és az üvegfal közé.
- Halljuk!- Kihívóan néztem rá. Lehet, hogy egy kicsit merész voltam, nyilván egyetlen rántással ki tudta volna törni a nyakam.
- Elmondták neked a pontos jóslatot?- Felhúzta az egyik szemöldökét.
- Nem. - Farkasszemet néztem vele. Ismét eszembe jutott, hogy a szeme ugyanúgy néz ki, mint az enyém. Kirázott a hideg. Nem tudtam, hogy ki ő, csak hogy semmiben sem akarok hozzá hasonlítani.
- Sejtettem. A jóslat végét neked nem is fogják elmondani, mert az áll benne, hogy meg kell halnod ahhoz, hogy véget érjen a háború. Vagyis már nincs túl sok hátra számodra. Nekik csak egy fegyver vagy, egy eszköz, amivel kivívhatják az igazukat. Nem érdekli őket, hogy kin kell átgázolniuk, még a te kedves Oliveredet sem. – Ördögi pillantást vetett rám. Nem tudta leplezni, hogy fájdalmat akar nekem okozni. De őszinte volt, tudtam, hogy az igazat mondja, egyszerűen éreztem.
- Akkor sem vagyok hajlandó visszamenni a te királynődhöz- sziszegtem és az arcába köptem. Villogó szemekkel meredt rám és épp azt fontolgatta, hogyan fog megölni.
- Ezt még nagyon megbánod- mondta és közelebb hajolt hozzám.
- Figyelj, Edmund. Az csak az egyik dolog, hogy nagyjából egy percen belül mindenhol emberek lesznek, mert leszállt a következő gép, de mindenhol biztonsági kamerák vannak és ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. – Csak az igazat mondtam, kivéve az elsőt, csak tippeltem, mert azzal a járattal még csak egyszer utaztam.
- Tíz másodperc is elég ahhoz, hogy kitekerjem a nyakad- vigyorgott rám. Nagyot nyeltem.
- Elnézést, de úgy látom, hogy a hölgy nem élvezi a társaságát- szólalt meg egy hang Edmund mögött, aki a kilátást teljese eltakarta előlem.
- És téged ki kérdez…- Fordult hátra, de rögtön megdermedt. Kikukucskáltam a háta mögül. Oliver és Nicolas álltak ott és fenyegetően méregették.
- Tűnj el most és nem esik bajod- lépett közelebb Nicolas.
- Ne feledd el, amit mondtam- nézett rám még egyszer, kicsit nyugodtabban és az ajtó felé rohant.
Csak bámultam Edmund után és átgondoltam, amit mondott. Azt, hogy meg kell halnom egy olyan háborúban, amiről nem is tudok semmit. Meg kell halnod – Csak ez a három szó visszhangzott a fejemben.

Szédülni kezdtem, forogni kezdett a reptér várója. Ahogy eltűnt a szőke férfi és már nem zubogott bennem a versenyszellem minden maradék erőm és tartásom is eltűnt.
Úgy éreztem, hogy a lábaim kicsúsznak alólam. A következő pillanatban a földön is voltam. Kinyitottam a szemem, még láttam egyszer Oliver aggódó tekintetét, ahogy felém hajol és azt súgja, semmi gond, majd átadtam magam a sötétségnek.

2013. október 30., szerda

9. fejezet - Találkozás a királlyal

Tátott szájjal néztem Oliverrel, miközben leporoltam magam. Bár nem tudom miért, mert a padló olyan fényes volt, hogy láttam benne a saját tükörképemet, ami kikerekedett szemekkel meredt vissza rám.
Már éppen a számon volt valami csípős megjegyzés, hogy mit szórakozik itt velem, de figyelmeztető pillantást vetett rám a legjobb barátom, így inkább lenyeltem és a jobbik formámat vettem elő:
- Persze, köszönöm.
- Erre- intett Callisto és egy kétszárnyas ajtó felé indultak mind a négyen. A feszült csendben én is utánuk indultam, Oliver pedig pár lépéssel mögöttem jött. A négy fogadónk kitárta előttem az ajtót, ami egy még lélegzetelállítóbb terembe nyílt.
A színek megváltoztak, zöldben és aranyban játszott minden. A terem végében, pontosan középen egy emelvény volt, amin négy, nem viccelek, trón magasodott. A kettő középsőben két alak ült. A bal oldaliban egy férfi, a balján pedig egy nő.
Mindketten sötétbarna hajúak voltak és a ruhájuk zöld és aranyszínű volt. Fejüket arany korona díszítette. A férfi szakállas volt, a szemei szigorról árulkodtak. A nőt markáns arcvonásai tették gyönyörűvé, de mégis szigorúvá.
Egyedül sétáltam feléjük, a többiek megálltak. Megtorpantam és segítségkérően tekintettem hátra, Olivert kerestem, aki ismét fél térdre ereszkedve hajolt meg előttük. Csak a fejemet hajtottam meg előttük.
A férfi felállt és intett, hogy menjek közelebb. Ismét elindultam. A terem egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt, mintha soha sem lennék képes elérni az emelvényig. A bakancsom néha kínosan megcsikordult a márvány padlón.
Most biztos arra gondoltok, hogy ezer gondolat és kérdés cikázhatott a fejemben. Ami ezt illeti, egyáltalán nem. Azt a technikát vetettem be, mint amit a versenyeken szoktam. Fejet fel, gondolatokat el. Csak és kizárólag arra koncentráltam, hogy tökéletes testtartással, botlás nélkül jussak el az egyik pontból a másikba, mindig csak a következő mozdulat számított.
A gondolataimra még ráértem, de valamiért az volt a gyanúm, hogy a következő percek meghatározóak lesznek és nem engedhetem meg magamnak, hogy azt tegyem, amit a legjobban szerettem volna. Összegömbölyödni és előre hátra dülöngélni, amíg el nem múlik az egész őrültekháza.
A férfi mélybarna szemeibe néztem. Megláttam benne azt a bizonyos kedvességet, amire szükségem volt ahhoz, hogy a tüdőmbe beszorult levegőt ki merjem engedni. Végül megálltam az emelvény aljánál és feltekintettem rá.
- Elisabeth Dragomir- mondta. A hangja tekintélyt parancsoló volt. – Üdvözlet ismét Emerin-ben- folytatta és fejet hajtott előttem. Nagyot nyeltem és vártam a folytatást. – Az én nevem Taranis, ő pedig a feleségem Isolde. Mond csak, mennyit tudsz erről a világról?
- Nagyjából semennyit- feleltem.
- Ebben a világban, az otthonodban, a béke idejében a négy elem népe békében élt egymás mellett. Mind a négynek meg volt a maga társadalma, törvényei, uralkodója. De a víz népének királya 17 évvel ezelőtt új királynőt választott. Egy gyönyörű nőt, akit koldussorból emelt fel maga mellé. A nő megőrült. Megölte a férjét, annak az egész családját és háborút indított a többi elem ellen. A fegyvere a jég volt és nem lehetett megállítani.
Barátok fordultak egymás ellen, mert szert tett egy különleges képességre. Uralkodni tud mások elméje felett. Rövid időn belül megölte majdnem az összes embert a Levegő Országában és a Föld Királysága felé tartott. Akkor kezdtünk el együtt harcolni ellene. Én a családom és a legtöbb alattvalóm ide menekültünk a Tűz Birodalmába, a szüleid udvarába. Te vagy a Tűz hercegnője, a jóslatok szerint az egyetlen, aki megmenthet minket és véget vethet a Jég korszakának. – A király tartott egy kis szünetet, amire szükségem is volt. Ennyi dolgot megjegyezni sem tudtam, nem hogy felfogni.
- Biztos benne, hogy én vagyok az, akit keres?- Kérdeztem és elkezdtem a halántékomat masszírozni a bekötözött kezemmel. Azt nem mertem megkérdezni, hogy hol van kamera és melyik agyalágyult próbál meg egy ekkora marhasággal átverni.
- Nos, először is, ezzel a névvel nem sokan élnek- mosolygott rám. – Aztán meg pontosan úgy nézel ki, mint az édesanyád, de a szemed, mintha csak az apádéba néznék.
-- Ismeri az igazi szüleimet?- Teljesen lesokkolódtam. Sokféleképpen elképzeltem azt a pillanatot, amikor majd hallok róluk, de ezt soha az életben nem gondoltam volna.
- Igen, és két hét múlva te is találkozhatsz velük. Most éppen egy hadjáraton vannak- szólt, amikor látta, hogy ismét kérdeznék.
- Én ezt még mindig nem tudom elhinni- mondtam halkan, inkább csak magamnak. Megráztam a fejem, hátha a gondolataim helyre rázódnak.
- Ott van a medál a nyakadban. Mindenkinek, aki uralkodni képes valamelyik elem fölött van egy ilyen amulettje - mutatott az én drága talizmánomra. Már majdnem közbeszóltam, hogy én ugyan még sohasem csináltam olyasmit, de akkor hirtelen emlékek rohantak meg. A mezőn, amikor megtámadtak, az udvarunkban, amikor Oliver eljött értem arra a borzalmas vacsorára. Döbbentem bámultam magam elé.
- De…- nyögtem. Ott voltak a bizonyítékok a szemem előtt, de sehogy sem tudtam magamra erőszakolni a nyilvánvaló tényt, hogy egy másik világ hercegnője vagyok. Na jó, ez nagyon hülyén hangzik.
- Már csak egy érvem van- szakított félbe ismét. - Vedd csak le a kötést a jobb kezedről! – Azt tettem, amit kért. Letekertem a fáslit a tenyeremről. – Három lángnyelv van rajta, ugye?
- Igen- feleltem remegő hangon.
- Ez annak a jele, hogy már használtad az erődet és egész életedben ott lesz a helye, mint ahogy itt mindannyiunknak.
- Miért pont most? Miért most kerültem ide?- Tértem át a következő kérdésemre.
- Eredetileg még egy évet várnia kellett volna az Őrződnek, de túl nagy veszélyben forogtál és nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk. – Úgy említette meg Olivert, mint egy kutyát, mint aki csak egy pótlék, a hangsúlya és a tekintet, amivel arra felé nézett, ahol a barátom sejtettem. Oliver szépen megkért, hogy kíméljek meg mindenkit a csípős megszólalásaimtól, ezért csak ökölbe szorítottam a kezem és csendben maradtam. A férfi a felszínen egyáltalán nem volt szimpatikus, nem bírtam, hogy folyton félbe szakít és velem is kissé lekezelő volt.
- A támadásra és az álmomra gondol?- Próbáltam továbbra is tisztelettudó lenni, de mégis kicsengett az ellenszenv a hangomból.
- Igen, úgy látszik utóbbiból épp, hogy csak épen menekültél meg.- A hangja változott. Ennél a kijelentésnél mintha elismerte volna, hogy valamit jól csináltam.
- Szóval itt nagyobb biztonságban vagyok?
- Az álmod a Jég Királynőjének támadása volt. Gyakran teszi ezt, az elméjével megtámad, és ha te odaadtad volna neki az álmodban a medálod, akkor már az ő uralma alatt lennél. Nagy csoda, hogy megmenekültél tőle. Itt a kastélyban ezt a hatalmát nem tudja használni, itt nem képes bejutni az álmainkba, hála Freya-nak és a maroknyi még hűséges víz idomárnak, akik a mi oldalunkon állnak. - Bólintott egyet a barna hajú nő felé.-  Van még kérdésed?
- Ami azt illeti rengeteg kérdésem van még, de azt sem tudom melyik a legfontosabb. Mi lesz az életemmel az én világomban? A szüleimmel és a többivel?
- Azokat fel kell adnod. - Rideg volt, túlságosan.
- Tessék?- Kérdeztem és a hangom kétségbeesett volt. Na nem a suli miatt, vagy mert olyan sok barátom lett volna, akik nélkül nem tudtam volna élni, egész más okokból. A korcsolya és a torna miatt.
- Jól hallottad…- folytatni akarta, de ismét kinyílt a kétszárnyú ajtó. Két, nagyjából velem egykorú fiatal lépett be rajta. Egy fiú, kissé hosszú, sötétbarna hajú, meglehetősen izmos és jóképű, olyan barna szemekkel, amikben elsüllyed az ember. Mellette egy lány, alacsony, hosszú barna hajú, pontosan olyan markáns vonásokkal, mint Isolde, a királynő.
- Itt vagyunk apám. Mit akartál?- Kérdezte a fiú és meghajtotta a fejét. Mellettem álltak mindketten, de tudomást sem vetek a jelenlétemről.
- Megérkezett a Tűz Hercegnője- jelentette be az apjuk.
- És hol van?- Érdeklődtek egyszerre és szétnéztek a teremben. Még mindig azt éreztem, hogy ők nem is látnak, csak átsiklott rajtam a tekintetük. Mintha egy bútordarab lettem volna-
- Ott áll mellettetek- intett felém a király és egy röpke mosolyt is elengedett.
- Ugye nem komoly, hogy ez a valami a nagy reményünk? – Ez azért szíven ütött. Hátra néztem Oliverre, aki összeszorított szájjal meredt rám. Láttam a tekintetében, hogy könyörög, hogy csöndben maradjak, de túl sok volt, valakin le kellett vezetnem és úgy láttam Oliver most nem a megfelelő ember
- Már megbocsáss- szólaltam meg. A hangom magabiztos volt. Felé léptem egyet. – De mi az, hogy valami? Nem szívesen vagyok itt, ső De azért ennél többet érdemlek, hercegecske. – Gúnyos voltam és felháborodott, lenéző és lekezelő. Senki se kezdjen ki Lizzel.
- Hallja apám, hogy beszél velem?- Háborodott fel ő is.
- Elisabeth azt hiszem ott tartottunk, hogy vissza szeretnél térni még a Földre- próbált engesztelni Taranis.
- Igen, szeretnék- érettem egyet.
- Rendben- sóhajtott. – Ariana, Nicolas, mutassátok meg a szobáját, kérlek, aztán az Őrzőjével és veled fiam térjetek vissza a Földre.
- Köszönöm- mosolyogtam a királyra. Akkor meg egész kedvesnek tűnt, nem tudtam kiigazodni rajta.
- De ugye tudod, hogy az igazat nem mondhatod el nekik?- Kérdezte Taranis.

- Nyugodjon meg, addig kitalálok valamit- mondtam komolyan, bár még halvány gőzöm sem volt arról, mivel magyarázom meg nekik, hogy örökre eltűnök az életükből.

2013. szeptember 22., vasárnap

8. fejezet - A tisztás

Beszálltam az öreg furgonjába és csendben vártam, amíg elindulunk. Behajtottunk az egyik gyorsétterem autós kiszolgálójába, ahol kérdés nélkül rendelte nekem a kedvencemet és már hajtottunk is tovább.
Nem kérdezősködtem egészen addig, amíg ki nem értünk a városból.
- Hova is megyünk egészen pontosan?- kérdeztem tele szájjal, miközben áthajtottunk a városközponton.
- Megtennéd, hogy nem úgy eszel, mint egy állat?- kérdezte vigyorogva, de a gondterhesen összevont szemöldökei mást árultak el.
- Nem értelek- mondtam, miután lenyeltem a falatot. – Mi van veled? Beszólsz a ruhámra, aztán a kajálásomra. A fejedre ejtettek?- Azért nem érettem, mert ő volt talán az egyetlen ember, aki ezeket sosem emlegette fel nekem és egy kissé szíven ütött, hogy már tőle is ezt kellett hallgatnom.
Rám nézett, valamit mondani akart, de valamit meglátott az arcomon.
- Basszus Liz, tiszta maszat vagy!- Bosszankodott.
- Oké, finnyás uraság- kiáltottam fel és a visszapillantó tükörben rendbe szedtem magam. – Így már jobb?
- Mondjuk- fintorgott, de aztán elnevette magát.
- Szóval, merre is tartunk egészen pontosan?- kérdeztem ismét. Kezdtem kicsit pánikba esni, mert már a köves útról is letértünk és az erdőben hajtottunk.
- Mielőtt odaérünk, mondanom kell pár dolgot- mondta és leállította a motort. Szembe fordult velem és mélyen a szemeimbe nézett.
- Oké, akkor most következik valami kínos vallomás a szexualításodról? - kérdeztem félig nevetve. Ez voltam én, ha lehetett, megpróbáltam elviccelni a dolgokat. Még mindig jobb volt, mint amikor egy másodperc töredéke alatt kaptam fel a vizet.
- Megpróbálnád komolyan venni?- Kérdezte szemrehányóan.
- Igen, bocs- feleltem és ránéztem.
- Én, ahogy te, szóval mi nem ebben a világban születtünk. Egy másik világ az otthonunk, ahonnan el kellett, hogy menekítsenek a szüleid, amikor még csecsemő voltál. Azért voltam mindig melletted, mert én vagyok az Őrződ. Az a feladatom, hogy minden bajtól és rossztól megóvjalak, fizikailag és szellemileg is. Most vissza kell, hogy térj a szülőföldedre, mert itt már túl veszélyes számodra. – Elég sok infó volt egyszerre, pár percig nem is tudtam megszólalni. Oliver lehet azt gondolta sokkot kaptam. Én viszont azon gondolkodtam, hogy nevetésben törjek ki vagy sírni kezdjek. Először el sem akartam hinni, hiszen abszurd volt az egész, olyan hihetetlenül hangzott. 
De ha belegondoltam mindabba, ami az elmúlt pár hónapban történt, ha átgondoltam, hogy Oliver tényleg mindig ott volt mellettem, hogy mindig ő keresett és hiába voltam vele undok vagy küldtem el a francba, mindig ő keresett és bocsánatot kért, mintha az ő hibája lett volna minden, hogy soha sem hagyott el.
- Csak egy perc és lesznek szavaim- nyögtem és visszamerültem az emlékek közé. Amikor Oliver ott termett, ha szükségem volt rá, pedig elvileg a közelben sem volt. Amikor ketten együtt töltöttük el a hétvégéket, ha a szüleim távol voltak. Hogy akárhányszor bántottak a suliban, ő megvédett. Hogy már egész kicsi korunkban tudta, hogyan kell ellátni egy sebet. Vagy amikor a születésnapomon olyan hirtelen kapott el, mielőtt elestem volna.
- Nem várom, hogy rögtön elhidd- kezdett bele, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Tegyük fel, hogy elhiszem. Akkor is, mit keresünk mi itt a semmi közepén? – Úgy gondoltam lesz, ami lesz, belemegyek ebbe az egészbe, maximum a végén jót dühöngök Oliver hülyeségén.
- Hazaviszlek, de egyedül nem megy. Kérlek, maradj csendben, tudom, hogy nehéz lesz, de csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek. Megértetted?- Ő is nagyon jól tudta, hogy ha fenyegetve éreztem magam, akkor hajlamos voltam bunkó beszólásokkal hárítani a feszültséget. Nem jó tulajdonság, de meg volt és meg is van a mai napig.
- Most miért? Olyan beszédes lennék?
- Liz, csak nem akarom, hogy bajba keveredj. Így se kéne még visszavinnelek, még egy évet várnom kellett volna, de így hogy az a nyomorult királynő a nyomodban van, nem halaszthatom tovább- hadarta.
- Te tudod ki ő?- kérdeztem elképedve.
- Sajnos- mondta és a kezei ökölbe szorultak. – Gyere, ne várassuk meg őket. – Még meg akartam kérdezni, hogy mégis kiket, de egyetlen pillantással elhallgattatott.
Kiszálltunk az autóból és elindultunk befelé az erdőbe. Egyszer csak egy kisebb, szabályos kör alakú tisztásra értünk. Már alig volt hó, de minden kopár volt. Alig vártam a tavaszt, alig vártam, hogy újra zöldbe boruljon minden, hogy ne kelljen öt réteg ruhában elindulni mindenhova, elég legyen csak egy könnyű dzseki vagy egy pulcsi.
Senki sem volt ott, csak apró zajokat hallottam a hátam mögött. Aztán egyszer csak szél támadt és a télről ott maradt száraz levelek elkezdtek kavarogni. Négy, egymástól egyenlő távolságra lévő helyen a levelek elkezdtek felfelé emelkedni és alakot ölteni. Pár másodperc múlva négy ember jelent meg előttünk. Egymás mellett álltak és engem néztek.
Két férfi és két nő.
- Üdvözlünk téged, Elizabeth! Az én nevem Callisto- szólalt meg a baloldalon álló, magas, rettentően karcsú nő. A haja a szélcsendben is szállt. Világosszőke, egyenes és vékonyszálú haja volt. Ő valószínűleg nem érezte a hideget, mert a ruhája anyaga is vékonynak látszott. Olyan volt a világoskék ruha, mintha csak a levegő tartaná a testén. Ahogy a másik három, az ő bal kezében is egy jogar volt. Az övé fehér fából készült, sima volt a felülete és a tetején egy gömb volt, ami áttetsző volt, akár a hegyi kristályok. Az ő nyakában is enyémhez hasonló medál függött, olyan kőből, mint a jogara. A stílusa eléggé fennkölt volt, de mégis simulékony.
- Engem Tristan-nak hívnak- vette át a szót, a második ember, egy férfi. Zöld mellény és cipő volt rajta, barna inggel és nadrággal. Pár centivel alacsonyabb volt, mint Callisto, de sokkal izmosabb. El tudtam képzelni, ahogy simán hajigál sziklákat. Vörös, göndör haja volt. A jogara világosbarna fából készült és göcsörtös volt. A tetején lévő kristály, ahogy a medálja smaragdhoz hasonló színű volt. Barátságosnak tűnt, amolyan vendégszerető fickónak.
- Az én nevem Freya- mosolygott rám a másik nő. Alacsony volt, majdnem annyira, mint én. Hosszú, hullámos barna haja a derekáig ért. Kék ruhában volt, ami gyönyörű volt, a maga nemes egyszerűségében. Ő egy sötétebb köpenyt is viselt felette, aminek a kapucniját a fejére vette. Az ő jogara sötétkékes színben játszott és a kristály zafír színű volt, akárcsak a medálja. Végig rám mosolygott, nagyon közvetlen volt, olyan ember, aki rögtön szimpatikus lesz.
- Én pedig Castor vagyok- mutatkozott be a negyedik jelenlévő is. Középmagas, átlagos testalkatú férfi volt. Fekete hajjal és sötét szemekkel. Bordó és fekete ruhákat viselt. Az arca telis tele sebhelyekkel. Vasmarokkal szorította a jogarát, ami fekete volt és egy ugyanolyan kőből faragott gömb volt benne, mint az én medálom, és az ő medálja is ugyanolyan volt.
Segítségkérően fordultam Oliver felé, aki egy lépéssel mögöttem állt és épp akkor tette a nyakába a zöld medálját. Ezután fél térdre ereszkedett a megjelentek előtt. Nem is tudtam, mit kéne tennem, így követtem a példáját.
- Állj fel, semmi szükség erre most. Itt az ideje, hogy induljunk, baljós jeleket látok erre- szólt Callisto. Oliver felállt és intett a fejével, hogy kövessem. Nagyot nyeltem és a szürke ég felé néztem. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám.
A hatosunk egy körbe állt. Mind középre tették a jobb kezüket. Némi hezitálás után én is azt tettem, amit ők. Néhány pillanat múlva fény kezdett derengeni a tenyerem alatt. Az arcukra kaptam a tekintetem, de már csak elmosódott foltokat láttam.
Éreztem, ahogy a talaj kiszalad a lábaim alól. Minden levegő kiszorult a tüdőmből, a kontyomból kiszabadult tincseket szél cibálta. Szorosan lehunytam a szemem. Úgy éreztem, hogy a nemrég elfogyasztott hamburgerem mindjárt kikívánkozik és éreztem, ahogy az egész súlyom a jobb kezemre nehezedik.
Egyszer csak ismét szilárd talajt éreztem a lábaim alatt, ami annyira meglepett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és hátra is estem. A fenekem fogta fel az ütést. Majdnem feljajdultam, de minden levegő bennmaradt a tüdőmben, amikor kinyitottam a szemem.
Egy hatalmas és gyönyörű teremben találtam magam. Magad, boltíves plafonnal és hatalmas ablakokkal. A falak vajszínűek voltak, arany díszítéssel. Az egyik sarokban hangszerek álltak. Felismertem bennük a zongorát, a hegedűt vagy csellót, de mégis máshogy néztek ki. Plusz alkatrészek voltak bennük vagy épp más méretűek voltak. Az egész terem úgy nézett ki, mintha egy középkori kastélyba csöppentem volna, ahova manapság már csak turistaként juthat el az ember.
Oliver rögtön ott termett felettem és aggódva nézett rám. Segített feltápászkodni, majd azt kérdezte:
- Jól van, hercegnő?

2013. augusztus 8., csütörtök

7. fejezet - "Nem őrülhetek meg!"

Nem is tudom meddig sírhattam Oliver karjaiban, de nem is érdekelt, csak élveztem, ahogy a feszültség elkezd valamennyire felszívódni és kezdek felszabadulni. Élveztem, hogy a legjobb barátom átölel, és a hátamat simogatja vigasztalásképp. Oliver egy szót sem szólt, mégis meg tudott nyugtatni.
Miután az utolsó könnycseppeket is letöröltem az arcomról Oliver szó nélkül bekötözte a karomat és az arcomon lévő karcolásokat is letisztogatta egy vizes zsebkendővel.
Csak azután mertem belenézni a tükörbe. Kék szemeim ki voltak pirosodva a sírástól, az orrom is hasonló árnyalatot öltött. De a legsokkolóbb az sok-sok picike vágás volt, amik az arcomat borították.
A még mindig fásliba burkolt jobb tenyeremmel megérintettem az apró hegeket és felszisszentem. Jó pár hétig viselni fogom még a nyomát, az álmomnak.
Akkor megdermedtem.
Hisz ezt az egészet csak álmodtam. Nem éltem át igazából. Akkor mégis miért nézek ki úgy, mint akit átküldtek egy késekkel teli dobozon?
-        Mi a fene történt velem?- kérdeztem. Félig magamtól, félig Olivertől. A hangom rekedtes volt és csak suttogni tudtam.
-     Azt hittem már sose szólalsz meg- mosolygott.
-     Nem válaszoltál a kérdésemre!- fordultam felé hevesen.
-      Liz, olyan szívesen elmondanám. Elmesélnék mindent, amit tudnod kell, főleg azután, ami ma éjjel történt, hogy te majdnem…- kezdett bele, de elhallgatta a mondat végét és a kezei ökölbe szorultak.
-      Hogy én mit majdnem?- Léptem felé egy lépést.
-      Valamit le kell még ellenőriznem- mondta, de csak magának. – Mutasd a medálod!
-        Tessék?- Értetlenkedtem. Persze az álmomban fontos apróság volt, de a való életben miért lett volna az?
-     Csak csináld!- rivallt rám. Engedelmesen húztam elő a medált a pizsamám alól. Ugyanolyan volt, mint addig. Oliver nézte pár másodpercig, aztán nagyot sóhajtott. Úgy látszott, hogy megkönnyebbült.
-       Tartozol nekem némi magyarázattal, mert úgy látszik, mégiscsak tudod, hogy mi folyik körülöttem- jelentettem ki és keresztbe fontam a karjaim. Próbáltam úgy nézni, hogy megrémüljön, vagy legalábbis azt érezze, hogy nem fogadok el nemleges választ.
-      Liz… - kezdte. Tudtam, hogy még mindig nem fogja elmondani, de amikor az arca megint felvette azt az undok, hitetlen maszkot, amit azóta viselt, hogy a születésnapomon beszéltünk tényleg elszakadt bennem valami.
-      Kérlek, csak mond, hogy nem vagyok bolond!- mondtam és ismét potyogtak a könnyeim. – Csak mond, hogy ezeket a dolgokat nem csak képzelem! Nem őrülhetek meg! – Térdre estem. Nem is tudtam mi van velem. De nem volt bennem erő. Hirtelen elillant minden erőm, tartásom, amit megtartottam azalatt a pár hét alatt.
-      Tudod mit? –kérdezte Oliver, miután mellém térdelt. – Most mennem kell, de ebédeljünk együtt és ígérem, hogy bármi is lesz, elmondok neked mindent. – Az arcára néztem és a régi Ollimat láttam, aki szeretett. Bólintottam és ismét megöleltem. Soha sem gondoltam volna, hogy egy összeomlás kell ahhoz, hogy megsajnáljon és megtörjön.
-    Amúgy mennyi az idő?- Érdeklődtem.
-    Hajnali hat óra van. Sietnem kell, ha délig mindent el akarok rendezni. Addig is, ha lehet, ne aludj el, rendben?- Úgy látszott, hogy féltett attól, hogy ismét álmodni fogok. Nem is lett volna merszem visszaaludni mindazok után.
-     Oké- egyeztem bele és felálltam, hogy biztosítsam róla, nem fekszek vissza.
Miután a barátom távozott edzeni kezdtem, hogy addig is üres legyen a fejem. A zenét a biztonság kedvéért max hangerőre kapcsoltam és jobban hajtottam magam, mint valaha.
Kilenc óra körül elmentem a koripályára és még ott is gyakoroltam és gyakoroltam. Bár inkább a lábmunkát, mert a karomon éktelenkedő vágás eléggé fájt. A hideg kitisztította egy kicsit a fejemet és fél tizenkettőkor már sokkal jobban éreztem magam.
Épp a zuhany felé tartottam, amikor az edzőm jött velem szembe.

- Szia Liz!- Köszönt rám egy kedves mosollyal.
- Üdv edző!- Intettem neki és lehajtottam a fejem, hogy egy kissé eltakarjam az arcomon lévő sebeket.
- Hát te mit keresel itt ilyenkor?
- Még nincs vége a szezonnak, vagyis hajtom magam- mosolyogtam, de el is fintorodtam, mert az arcomon lévő karcolások fájdalmasan húzódtak össze.
- Veled meg mi történt? A tenyered, a karod, az arcod. Csoda, hogy még élsz!- Láttam, hogy aggódott és igaza volt, csoda, hogy még nem haraptam fűbe.
- Hát ööö…- kezdtem bele, mert semmilyen magyarázat nem jutott eszembe. – A szerencse mostanában nem áll az én oldalamon. Mind csak jelentéktelen baleset volt.- Próbáltam vidám lenni és nem mutatni, mennyire rettegtem, és mennyire bizonytalan voltam.
- De ugye egyik se gátol a munkában?- Aggódott. Nem akarta elveszíteni a legjobb versenyzőjét. Megértettem, de azért mégis jól esett volna, hogyha miattam aggódik és nem egy versenyző miatt.
- Nem, dehogy. Pár nap és rendbe jövök. Este találkozunk- köszöntem és el és siettem a zuhanyzókhoz. Imádtam, amikor egyedül voltam, a sok lányhangtól, hisztitől és a többitől távol. Lecsavartam a kötést a jobb tenyeremről. Még mindig ott volt a forradás. Egyáltalán nem fájt, a három lángcsóvát ábrázoló sebhely. A bőröm már fényes fehér volt, de nem akartam megkockáztatni, hogy valaki kérdezősködjön, ahogy a látható sebekre, erre sem volt semmilyen magyarázatom és nem voltam jó hazudozó.
Tíz perc késéssel estem be a kedvenc helyemre, ahol mindig együtt ebédeltem Oliverrel. Már ott ült a kedvenc boxunkban. Idegesen dobolt az asztalon az ujjaival és a tekintetét ide-oda kapkodta folyton, mintha támadást sejtene. Sötétbarna haja kócos volt és sötét karikák éktelenkedtek a szemei alatt. Nem volt valami jó állapotban. Kértem két kávét a pultnál és azokkal együtt ültem le vele szemben.
-    Úgy látom neked is nagy szükséged van rá- mosolyogtam és letettem elé a műanyag kávéspoharat.
-     Mégis hol voltál?- rivallt rám.
-     Nyugi, csak tíz percet késtem. A koripályán voltam és egy kicsit elhúzódott- védekeztem. Mintha egy kislányt dorgált volna meg az apukája.
-      És ha megint megtámadnak?- kérdezte komolyan. Kirázott a hideg az emlékekre. Leültem vele szemben és rá néztem.
-    Azóta őrzik a pályát. Ráadásul az edzőm is kinn volt- próbáltam megnyugtatni. – Akkor elmondanád, amit tudsz?- Néztem rá egy kis szünet után. A hangom nem volt valami magabiztos, bár ezt Oliver előtt sosem szégyelltem.
-    Igen- mosolyodott el végre ő is. – És szerencsémre hivatalosan is megtehetem.
-     Oké, fogalmam sincs, miről beszélsz- nyögtem.
-      Könnyebb megmutatni- vigyorodott el. – Gyere!- Nyújtotta felém a kezét.
-     Mégis hova? Azt hittem, hogy ebédelünk, mindjárt kilyukad a gyomrom!- Méltatlankodtam.
-      Majd eszel a kocsiban- legyintett. Az arca máris sokkal életvidámabb volt.
-      Jó, de ha nem etetsz meg, akkor súlyos következményekkel kell szembenézned- vigyorogtam rá és felálltam.
-       Mondhattam volna, hogy egy kicsit elegánsabban öltözz- mondta elgondolkodva, amikor alaposabban végigmért.
-      Most miért?- kérdeztem. Lehet, hogy a hajamat csak gyorsan összekontyoztam egy gumival a fejem tetején és hajpánt gyanánt egy kendőt használtam, na meg a sötétbarna tunikám és pulcsin és világos cicanadrágom, nem volt valami lányos, vagy elegáns és az ormótlan bakancsom se volt tipikus csajos viselet, de hát csak egy ebédre készültem a legjobb barátommal.
-    Hagyjuk. Induljunk!- Intett és el is indult kifelé. Még gyors felkaptam a feneketlen táskám, amiben a torna és kori cuccaim lapultak és utána eredtem.

2013. június 18., kedd

6. fejezet - Az álom

Már három hónap eltelt a szülinapom óta. Három hónap, amik úgy rohantak el a fejem felett, hogy észre sem vettem. Minden hétvégén versenyeztem és alig volt pár szabad percem, de a szezon lassan a végéhez közeledett, már láttam a fényt az alagút végén.
Hét közben a suli és a pálya között ingáztam és néha még haza is mentem aludni. Voltam versenyeken Európában, és otthon is és mindegyiken az első ötbe kerültem, soha életemben nem ment még annyira a korcsolya, mint akkor. Ezt talán annak köszönhettem, hogy valamiért sokkal magabiztosabbnak éreztem magam a pályán.
Bár, ha valahol egyedül voltam nyugtalan pillantásokat vetettem minden sötét sarokba támadástól rettegve, a jég volt az egyetlen hely a hatalmas világban, ahol meg tudtam feledkezni minden őrültségről, ami lassan, de biztosan az őrületbe kergetett.
A szenvedélyes tréningnek is meglett az eredménye, bejutottam az amerikai csapatba, vagyis 2014-ben irány Sochi, az olimpia. Amikor megkaptam az értesítő levelet el se mertem hinni és egy óriási kő esett le a szívemről, életem álma már beteljesülni látszott.
Amikor nem a jégen siklottam vagy a pálya mellett nyújtottam, az igazi szüleimet is kerestem. Nem egy álmatlan éjszaka alatt böngésztem az összes létező közösségi oldalt, szinte eredménytelenül. A Dragomir szerencsére nem volt túl gyakori név, így összesen hat embert találtam. Ebből a hatból ketten már egy idősek otthonában éltek és az utolsó lélegzetvételeiknél tartottak. Ketten kínaiak voltak, így őket is kizártam. Egy nő, Maria azt mondta, hogy soha sem született gyereke és nem is fog és az utolsó férfi, John, akivel személyesen is találkoztam, azt mondta, hogy eddig azt sem tudta van más is ilyen névvel a világon.
Az én kutatásom így véget ért, de anya is rengeteget segített, ő kutatta azokat, akik nevet változtattak. Arra az eredményre még várnom kellett.
Az új medálomat is elvittük pár ékszerészhez, de azt mondták, hogy még csak nem is láttak hasonlót soha, és hogy nem rubint van benne, csak úgy néz ki, valamilyen más drágakő. Volt, amelyikük az egész vagyonát odaígérte volna, ha neki adom a medált, de nem voltam hajlandó megválni tőle. Valamiért azt éreztem, hogyha rajtam van nem érhet baj, mintha egy második apró szív vert volna a mellkasomon.
A suliban magányosabb voltam, mint valaha. Miután visszautasítottam Davidet, mindenki nagyképűnek és sznobnak gondolt, azután meg, hogy egyedüliként, az itthoni csapatból, bejutottam az olimpiai csapatba egyenesen gyűlöltek.
Oliverrel azóta sem beszéltem, egyetlen szót sem, a köszönésen kívül. Az iskolában olykor majdnem odamentem hozzá és elkezdtem bocsánatot kérni, csakhogy legyen egy lélegző lény, akivel beszélhetek bizalmasan, de mindig lenyugtattam magam, nem én vagyok az, aki kezdeményezni fog.
De nem álltathattam magam sokáig, őrülten hiányzott a legjobb barátom. Azt akartam, hogy üljön le mellém és türelmesen hallgassa meg a bajaim, mint mindig, aztán viccelődjön valami tökre nem témához kapcsolódó dolgon és jó kedvre derítsen.
De akármennyire is kezdett kijönni rajtam a kimerültség, akármennyire is magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam a legborzalmasabb dolgok nem ezek voltak.
Minden nap láttam a támadómat. Minden áldott nap ott állt a suli előtt, amikor kijöttem, a boltnál, amikor beszaladtam valami kajáért, a pályánál, a házunknál az út túloldalán. Mindig. Soha sem láttam pár pillanatnál hosszabb ideig, nem láttam, hogy utánam hajtott volna egy kocsival. Lassan tényleg kezdtem azt hinni, hogy csak megőrültem.
A legszörnyűbbek az álmaim voltak, amik után már nem csak hittem, tudtam, hogy velem nincs rendben valami. Minden éjjel álmodtam és minden éjjel sikítva riadtam fel, folyt rólam a víz és úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből és akkor tértem volna vissza.
Egy erdőben sétáltam, a rendkívül elegáns pindúrpandúros pizsimben. De az erdő nem volt szokványos, az fák ágait, az apró virágokat, mindent jég vett körül. A fákon ott voltak a leveleik, jégpáncélban, mintha egyik pillanatról a másikra jött volna a megállíthatatlan fagy.
Majd minden este egy kicsivel tovább jutottam az álmomban.
A következő éjjel már azt is megfigyeltem, hogy egyetlen állattal sem találkoztam, és még a patak is úgy be volt fagyva, hogy simán ráléphettem a jégre. Miközben arrafelé lófráltam neszezést hallottam. Először megörültem, azt hittem látni fogok egy vadat végre, egy kis életet a halott erdőben, de nem. Egy magas alak közelített felém. Már pusztán a járásáról felismertem, az a férfi volt, aki folyton követett.
Fennségesen mutatott a szőke hajával és a hideg kék szemeivel a fehér-kék tájon. Sötét kabátja combközépig ért. Velem ellentétben úgy tűnt, mintha ő fázna. Ügyesen, szinte táncos módjára kerülgette a lehajló ágakat, amik alatt én simán átfértem.
Megdermedve figyeltem, ahogy felém tart és nem tettem semmit, szinte odafagyott a lában a talajhoz, hiába éreztem úgy, mintha szobahőmérsékleten álldogálnék.
Pár lépéssel előttem állt meg és átható tekintettel fürkészett. A szeme kísértetiesen hasonlított valakiére, és beletelt pár napomba, míg rájöttem, hol láttam ugyanazt a szempárt már.
Elég fura körülmények között. Ugyanis az új kűrruhámat próbáltam, amikor belepillantottam hosszú napok óta a tükörbe és ledermedtem. Az én szemeim voltak, ugyanaz a szín és ugyanaz az alak.
Egy másik este a hosszú feszengés után végre megszólalt az álmomban:
 A hangja mély volt, dallamos. Ha más helyzetben lettem volna, szívesen hallgattam volna órákon keresztül.
 - Üdvözöllek a Jég országában!- mondta és meghajtotta a fejét. - Azt hitem, már sohasem láthatlak itt, sokáig tartott, míg megtörtél.
Nagyot nyeltem és azt fontolgattam mit kérdezzek először, de úgy gondoltam a legegyszerűbbel kezdem:
- Ki vagy te?
- A nevem Edmund- mondta. A megjelenése a beszéde, minden olyan volt, mintha lenézett volna, akárcsak a menők a lúzereket a suliban.
- Miért követsz mindenhova?- A hangom magabiztosan csengett, ahhoz képest, hogy majdnem összepisiltem magam a félelemtől és minden erőmmel azon voltam, hogy felébredjek.
- Azért, hogy biztos legyek benne, nem álltál még a másik oldalra- válaszolta látszólag készségesen, de éreztem, hogy kezd elfogyni a türelme.
- Szóval több oldal van?
- Elisabeth, ha velem jössz minden kérdésedre megkapod a választ- kerülte ki a feleletet.
- Azt sem tudom, most hol vagyok- fakadtam ki és segítségkérően néztem rá.
- Gyere velem ennek a királyságnak az úrnőjéhez és Ő minden kérdésedre válaszolni fog- felelt és mosolygott. Azt vártam, hogy jeges lesz az a vigyor, de nem. Volt benne valami, ami melegséget árasztott.
- Rendben, veled megyek- bólintottam némi habozás után. Úgy voltam vele, hogy akármennyire valóságos is, az egész csak egy álom és bármit megtettem volna, hogy kapjak pár választ, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem vagyok őrült.
Elindultunk az erdőn keresztül, egymás mellett. Nagyjából Edmund mellkasáig értem, bár én mindig is borzalmasan alacsony voltam. Úgy látszott ő tudja merre tart, bíztam benne, hogy nem egy szakadék szélén fogunk kikötni.
Nagyjából tíz perc után kiértünk a fák közül. Egy hatalmas síkság terült el előttem, aminek a közepén egy kastély tört a felhős ég felé. A tornyok csúcsai már a felhőkben értek véget, amikből lassan szállingóztak a hópelyhek.
Ahogy közeledtünk rájöttem, hogy a falai nem fehérre vannak festve, azok is jégből voltak. Ámulatba ejtő volt a egész, ahogy beléptünk a belülről is csupa hó és jég épületbe. Sehol egy árva lelket nem láttam ugyan, de mindenhol fényesre volt csiszolva minden felület, a jégasztalkákon álló jégvázák is kifogástalanul festettek.
Soha sem tudtam volna ott élni, de elképesztő volt, ahogy a puszta tökéletesség áradt mindenből.
Végül egy hatalmas terembe értünk. Iszonyat magas, boltíves plafonnal. A terem végében egy emelvényen trón magasodott. Szintén jégből készült és a támlájából hegyes fogak mutattak az ég felé.
Körbefordultam, de még mindig nem láttam senkit, viszont amikor ismét a trónra néztem kilépett mögüle egy nő.
Középmagas volt, a haja szinte fehér. A bőre olyan fehér, mint a hó és a szemei kékek, mint a jég. Fehér szőrméből készült palást nehezedett a vállára, bal kezében pedig egy jég jogart tartott, aminek a vége sejtelmesen világított. A jég koronája meg sem mozdult a fején, miközben könnyed léptekkel elért hozzánk.
Úgy mozgott, mintha nem is érintené a földet, olyan elegáns volt a megjelenése, mint amilyen csak egy mesebeli királynőnek lehetett. Már a mozdulatai is lehengerlőek voltak, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány.
Aztán megszólalt, éles, mégis csilingelő hangján.
- Itt vagy hát, Elisabeth- szólt. A nevemet úgy ejtette, mintha mindig is azt gyakorolta volna, hogyan lesz a legtökéletesebb a hangzása. - A nevem Anarisz, a Jég királynője vagyok.
- Nagyon örülök- válaszoltam. A hangom olyan volt az övé mellett, mintha akkor szólaltam volna meg először, éretlen és méltatlan.
- Régóta figyellek és tudom, hogy válaszokat akarsz- jelentette ki. - A kérdés csak az, meddig vagy hajlandó elmenni a válaszokért.- Fenyegető volt a hangja, mégis nyájas, de annyira az uralma alatt álltam, hogy akár az életemet is odaadtam volna a válaszok nélkül is, csak kérnie kellett volna.
- Mit szeretne a válaszokért?- kérdeztem és közelebb léptem hozzá egy lépést. Le sem tudtam venni róla a tekintetem, olyan tökéletes vonásai voltak, mint egy márványszobornak.
- Szerencsédre nem vagyok telhetetlen, mindössze egyetlen, aprócska dolgot kérek. Had érintsem meg egy percre a medálod- búgta a fülembe. Készségesen nyúltam hátra, hogy kikapcsoljam a láncot és közben megláttam, hogy neki is hasonló van, csak kékben. A mellette álló Edmund nyakát is megnéztem, akinek az enyém pontos másolata függött a mellkasán, de az félig meg volt fagyva.
Nem tulajdonítottam ennek semmi különösebb jelentőséget a tenyerembe fogtam a medálomat és felé nyújtottam. Mohó tekintettem nyújtotta ki a kezét, azt várta, hogy beleejtsem a markába.
Az apró ékszer mintha tényleg vert volna  szíve, aprókat rángatózott a tenyeremben, sokkal gyorsabban, mint máskor.
Ott lógott már az apró, piros kő a királynő tenyere felett, amikor felébredtem. Mintha lerántották volna a fátylat, az előbb még olyan kecses kezét hirtelen karmokká görbülő tenyérnek láttam, a szemei természetellenesen kéknek tűntek és arckifejezésén nyoma sem volt kedvességnek vagy bájnak.
Megdermedt a kezem a levegőben. A királynő türelmetlenül meredt rám.
- Na ide adod?- kérdezte. Már a hangja sem volt olyan ámulatba ejtő, átlagossá vált.
- Nem- jelentettem ki és gyorsan visszakapcsoltam a láncot a nyakamba.
- Még egy utolsó esélyt adok- kezdte vészjóslóan. - Ide adod a láncot vagy a holttestedről vegyem le? - Már meg sem próbált kedves lenni. Kétségbeesetten kezdtem hátrálni és csipkedni magam, hátha felébredek, de hiába.
Valakibe beleütköztem. Vagy tíz katona állt mögöttem, jéggel borított, ezüst páncélban. Amikor megfordultam rám szegezték a dárdáikat és könnyedén körbevettek.
Hirtelen megéreztem a hideget, amit addig is kellett volna, a csontomig hatolt a fagy, rögtön vacogni kezdtem.
- Szóval nekem adod a medálodat?- tette fel ismét a kérdést. A katonák mögött már a levegőben lebegett és villogó szemmel meredt rám.
- Soha! - kiáltottam és köptem egyet.
- Úgy látszik bátor kislánnyal van dolgom, engedjétek, majd én elbánok vele- mondta és kacagott, miközben elé löktek és ő ismét a földön állt vagy legalábbis mindössze pár centivel felette lebegett.
- Miért kell magának az én medálom?- kérdeztem, csakhogy időt nyerjek és valahogy menekülőre foghassam.
- Megmondtam, a válaszokat akkor kapod meg, ha a medál a tenyeremben van- nevetett és egy ezüst kard villant a jobb kezében. - Na mi az? Meg sem támadsz?- Azzal a lendülettel felém vágott és felhasította a felsőm  ujját. Forró vér kezdte átitatni az anyagot, bár nem éreztem a szúrást, a bőröm már teljesen átfagyott.
- Ébredj már fel Liz!- mondtam, csak magamnak, de mégsem sikerült.
- Ennek az álomnak akkor van vége, ha én mondom- nevetett kegyetlenül és ismét felém suhintott. Akkor sikerült elkerülnöm a vágást. A meglepődöttségét kihasználva egy már tornán jól begyakorolt szaltóval átugrottam egy alacsonyabb katona felett és az ajtóhoz rohantam. Már csak pár lépésre voltam tőle, amikor jeges szél kapott a hajamba és éreztem, ahogy éles hópelyhek vágják meg az arcomat. Magam elé kaptam a karjaim és visszafordultam.
A királynő tajtékzott a dühtől. Több méterrel a föld felett lebegett. Tőle indultak a jeges szélcsapások, és hópelyhek keringtek körülötte, mint a bolygók a Nap körül.
- Engem ne próbálj meg kijátszani, mert annak szörnyű vége lesz!- mennydörögte és egyre közelebb jött hozzám.
Kétségbeesve sikoltottam fel, amikor meghallottam egy olyan hangot, ami nem illett a környezetbe.
Oliver hangját hallottam meg, de őt magát nem láttam. Engem szólongatott, és mintha a vállamon éreztem volna kezeit. Éreztem, hogy az ébredés csak egy karnyújtásnyira van és a királynő is szembesült ezzel.
- Ne! Még nem végeztem veled!- ordította és felém hajította a kardját.
Megcsillant az élén a fény és süvítve szelte át a levegőt, pontosan felém tartva.
Szorosan lehunytam a szemem és Oliver hangjába kapaszkodtam, az érintésébe.

Sikerült felébrednem. Sikítva ültem fel az ágyamban. Éreztem, ahogy a nedves hajam a tarkómhoz és a homlokomhoz tapad, de mégis majd megfagyok. Éreztem, ahogy sajog a karom, ahol az álmomban megvágott a királynő. Oda néztem és láttam, ahogy tényleg vérzik a karom. Megszédültem és azért fohászkodtam, hogy még mindig egy álomban legyek.
Oliver hirtelen a lábamhoz ült az ágyon és fürkészve nézett.
Akkor szakadt el a cérna, a hosszú hónapok nyomása és zaklatottsága kitört rajtam. Oliver karjaiba dőltem, a vállába fúrtam az arcom és zokogtam, zokogtam, magam se tudom mennyi ideig. Ő türelmesen ült és várta, hogy mindent kiadjak magamból, meghallgatott mindent, amit elmeséltem neki.
Hiába távolodtunk el egymástól, ő volt a legjobb barátom.

2013. március 29., péntek

5. fejezet - "Én nem adom fel"

Sziasztok! :)
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
 http://lifewithzaynmalik.blogspot.com   Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com      Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)

Aztán pedig:
http://singmysongforu.blogspot.hu/2013/03/triangle.html?m=1
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)



Rám vall, hogy elfelejtettem a születésnapomat. Hisz mondj még egy lányt, aki elfelejti a 17. szülinapját. Pár héttel azelőtt még eszemben volt az egész, de aztán teljes gőzzel koriztam, meg a suliban is javításba kezdtem és teljesen kiment a fejemből.
Zavarba jöttem és elpirultam rögtön. Szerencsémre anya azonnal kivált a tömegből és odaállt mellém. Sokan jöttek oda és gratuláltak nekem, megöleltek vagy megpusziltak. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. Automatikusan csináltam, amit kellett, de nem igazán voltam ott. Akkor tértem csak magamhoz, amikor anya felvezetett a szobámba.
- Jól vagy kicsim?- kérdezte aggódva.
- Persze- mosolyogtam rá. - De nem kellett volna ekkora felhajtás.
- Csak egyszer 17 az ember- nevetett és a szépítkező asztalomhoz ültetett. Kiszedte a hajgumit a hajamból és elkezdte a csomókat kiráncigálni belőle.
- Nem lehetne egy kicsit finomabban- érdeklődtem, miután már lassan ott tartottam, hogy elsírom magam a fájdalomtól.
- Ha fésülködnél, akkor nem lenne ilyen gond- mosolygott kedvesen a tükörképemre.
- Ha megengedted volna, hogy levágassam a hajam, akkor nem lenne miről beszélni- tettem keresztbe a karjaim.
- Kész is- mondta elégedetten. Kikészítettem neked egy ruhát az ágyadra, vedd fel- adta ki az utasítást és a hangneméből tudtam, felesleges lenne elkezdenem veszekedni vele.
Egy tengerkék ruha volt, fekete mellrésszel. Tüll kék része gyönyörűen szállt, ahogy sétáltam a szobámban. Belebújtam egy fekete magassarkúba és visszaültem anyához. Kisminkelt és még babrált valamit a hajammal.
- Kész is vagy- jelentette ki és a tükör felé fordított. Remekül mutattam.
Hosszú, hullámos hajam ki volt engedve és fényesen omlott le a hátam közepéig. Enyhe sminkem kiemelte a szemeim és a ruha egyszerűen mesésen állt rajtam.
- Nahát- csodálkoztam.
- Olyan gyönyörű vagy kicsim- mondta anyu és megfogta a kezeim. - De van itt még valami- kezdte és leült az ágyam szélére. Odatelepedtem mellé. - Soha nem akartam előled titkolni, hogy örökbe fogadtunk és ez így is van jól. De a történetét nem meséltem még el, hogy hogyan találtunk rád. Alig voltál fél éves, amikor az ajtónk előtt hagytak téged, Liz. Ott voltál, kicsi, vörös hajú lány és rögtön tudtuk, hogy nem adunk árvaházba.
De nem ment minden a tervek szerint és szörnyen bűntudatom van emiatt. Ugyanúgy szeretünk, mint a bátyádat, de annyira bánt, hogy nem tudtunk veled is annyi időt tölteni.- Anya szünetet tartott nem tudta, hogyan folytassa és a könnyei is elkezdtek potyogni. Szorosan átöleltem.
- Ne sírj!- suttogtam. - Nem hibáztatlak titeket ezért. Bármilyen hihetetlen,de érettebb vagyok én annál- mosolyogtam. Néha bosszankodtam amiatt, hogy a dadák neveltek fel és rosszul esett, de megértettem, miért alakult így.
- Egy szó, mint száz- szólalt meg ismét. - egy boríték volt csak veled a mózeskosárban. - Felém nyújtotta a levelet. Remegő kézzel fordítottam meg. Régimódi, viaszból nyomott pecséttel volt lezárva. Felnyitottam és óvatosan húztam ki a papírt. Cikornyás betűkkel volt pár sor írva rá.
Röviden a nevem, a pontos születésnapom és hogy vigyázzanak rám, meg két név. Juliet és Alexander Dragomir. Semmi személyeskedés, csak puszta tények, közlések.
A borítékban volt még egy nyaklánc is. Arany láncon függött egy rubint. Nem volt tökéletes, de a fények gyönyörűen tükröződtek a felszínén. Elképedve néztem a tenyeremben fekvő ékszert, de anya egyszer csak kivette onnan és kérdés nélkül a nyakamba akasztotta.
- Ez az örökséged, drágám- mondta mosolyogva és megszorította a kezem.
Együtt indultunk vissza a földszintre. Rögtön a kajás asztalok felé siettem, de minden percben megállított valaki beszélgetni. Amikor végre megkaparinthattam egy süteményt és már nem korgott a gyomrom sokkal jobban éreztem magam.
- Liz- szólalt meg mögöttem a bátyám. - Itt lenne a születésnapi ajándékod tőlem, meg anyáéktól.- Azzal felém nyújtott egy ékszeres dobozt. Óvatosan nyitottam ki. Egy karkötő volt benne, amiről apró medálok lógtak. Rögtön könnyezni kezdett a szemem, amikor rájöttem. A kis medálok egy-egy családi élményt jelentettek. A párizsi nyaralásunkat, a békavadászatot, az óriáskerekezést.
Adtam egy jó szoros ölelést a bátyámnak.
- Nagyon köszönöm- dadogtam. - Én most megkeresem apát- mosolyogtam és elindultam. Próbáltam feltűnés nélkül átsurranni a tömegen, de valaki megfogta a csuklómat.
David volt az. Egy srác a korisok közül, aki borzalmasan irritált.
- Táncolnál velem?- kérdezte és meg sem várva a választ a táncparkettre rángatott. Fekete hajú, sötét szemű fiú volt. Korcsolyában elég tehetséges volt, de nem annyira hogy vigye is valami érdemlegesre. Ja és mániája volt, hogy meghódítson. De engem semmilyen fiú sem érdekelt akkoriban. Már  a gondolatba is beleszédültem, hogy az amúgy is sűrű napirendembe még egy fiú is beleférjen.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést?- érdeklődtem gúnyosan.
- Egy ajánlatom van a számodra- felelte.
- David, most nincs se kedvem, se időm a játékaidhoz.- Undok voltam, amennyire csak megengedhettem magamnak.
- Csak hallgass meg! Mit szólnál hozzá, ha párosban folytatnánk a korcsolyát?- tette fel a kérdést. Máris tudtam mit akar. Nem jutott tovább a selejtezőn és kellek neki, hogy legyen valami reménye.
- Kösz, de nem- válaszoltam ridegen. - Veled ellentétben én továbbjutottam.
- Liz, csak gondold át- kérlelt. Körbenéztem a teremben és megakadt a tekintetem Oliverön. Bosszús tekintettel méregetett engem és Davidet. A sarokban állt egyedül, mintha nem is lenne igazán ott a buliban.
- David, köszönöm az ajánlatot, tényleg kedves vagy, hogy rám gondoltál, de nem. - Azzal sarkon fordultam és céltudatosan Oliver felé indultam. Menekülni akart, de jobban ismertem azt a házat, mint ő. A hátsó kert felé menekült, de elé kerültem.
Épp kilépett a kétszárnyas ajtón, amikor elé toppantam és azzal a lendülettel törtem ki a bal cipőm sarkát. Elvesztettem az egyensúlyomat és a fejem fénysebességgel közelített a korlát éléhez.
Hirtelen Oliver erős karja nyúlt a derekamhoz és megtartott. Visszaállított a talpaimra.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Fizikailag tökéletesen. Mentálisa már nem vagyok benne biztos- mondtam. Fogtam a fejem és próbáltam összeszedni az ide-oda csapongó gondolataimat. Ugyanis az aznap esti kis kalandom rögtön bevillant, ahogy Oliver közelében voltam.
- Mennem kell- nézett rám bocsánatkérően.
- Várj még!- kértem és elé álltam. - A ma esti esetet is letagadod?- kérdeztem.
- Milyen esetet?- érdeklődött és lenézett rám. De a szeme megakadt valamin. - Honnan van az a lánc?
- Ezt ma adta oda anya. Az igazi szüleim hagyták rám- feleltem és megszorítottam az aprócska medált.
- Nem kéne hordanod.
- Nem kéne megmondanod, hogy mit csináljak- szálltam vitába.
- Liz, ezt azért  mondom, mert meg akarlak védeni!
- Akkor mond el, hogy mi folyik körülöttem!
- Semmi sem folyik. Ugyanazt a normális életet éled, mint eddig- makacskodott. De rossz emberrel kezdett.
- Ez az utolsó szavad?- néztem a szemébe.
- Igen- válaszolta és állta a tekintetemet.
- Oliver, azt hittem, már jobban ismersz. Tudhatnád, hogy én nem adom fel. Ha segítesz, ha nem, ki fogom deríteni mi ez az egész és nem nyugszok addig, amíg nem kapok egy normális magyarázatot. Makacs vagy Oliver, de nem vagy nálam makacsabb és én fogok győzni- mondtam. Tagoltam a végét és kihívóan néztem rá.
- Ne avatkozz ebbe bele!- sziszegte.
- Késő- vágtam rá. Mosolyogtam egyet és visszamentem a házba.
Elizabeth Dragomirt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Meg fogom tudni az igazságot és nem nyugszok, amíg nem tudok mindent.