9. fejezet - Találkozás a királlyal

Tátott szájjal néztem Oliverrel, miközben leporoltam magam. Bár nem tudom miért, mert a padló olyan fényes volt, hogy láttam benne a saját tükörképemet, ami kikerekedett szemekkel meredt vissza rám.

Már éppen a számon volt valami csípős megjegyzés, hogy mit szórakozik itt velem, de figyelmeztető pillantást vetett rám a legjobb barátom, így inkább lenyeltem és a jobbik formámat vettem elő:

- Persze, köszönöm.

- Erre- intett Callisto és egy kétszárnyas ajtó felé indultak mind a négyen. A feszült csendben én is utánuk indultam, Oliver pedig pár lépéssel mögöttem jött. A négy fogadónk kitárta előttem az ajtót, ami egy még lélegzetelállítóbb terembe nyílt.

A színek megváltoztak, zöldben és aranyban játszott minden. A terem végében, pontosan középen egy emelvény volt, amin négy, nem viccelek, trón magasodott. A kettő középsőben két alak ült. A bal oldaliban egy férfi, a balján pedig egy nő.

Mindketten sötétbarna hajúak voltak és a ruhájuk zöld és aranyszínű volt. Fejüket arany korona díszítette. A férfi szakállas volt, a szemei szigorról árulkodtak. A nőt markáns arcvonásai tették gyönyörűvé, de mégis szigorúvá.

Egyedül sétáltam feléjük, a többiek megálltak. Megtorpantam és segítségkérően tekintettem hátra, Olivert kerestem, aki ismét fél térdre ereszkedve hajolt meg előttük. Csak a fejemet hajtottam meg előttük.

A férfi felállt és intett, hogy menjek közelebb. Ismét elindultam. A terem egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt, mintha soha sem lennék képes elérni az emelvényig. A bakancsom néha kínosan megcsikordult a márvány padlón.

Most biztos arra gondoltok, hogy ezer gondolat és kérdés cikázhatott a fejemben. Ami ezt illeti, egyáltalán nem. Azt a technikát vetettem be, mint amit a versenyeken szoktam. Fejet fel, gondolatokat el. Csak és kizárólag arra koncentráltam, hogy tökéletes testtartással, botlás nélkül jussak el az egyik pontból a másikba, mindig csak a következő mozdulat számított.

A gondolataimra még ráértem, de valamiért az volt a gyanúm, hogy a következő percek meghatározóak lesznek és nem engedhetem meg magamnak, hogy azt tegyem, amit a legjobban szerettem volna. Összegömbölyödni és előre hátra dülöngélni, amíg el nem múlik az egész őrültekháza.

A férfi mélybarna szemeibe néztem. Megláttam benne azt a bizonyos kedvességet, amire szükségem volt ahhoz, hogy a tüdőmbe beszorult levegőt ki merjem engedni. Végül megálltam az emelvény aljánál és feltekintettem rá.

- Elisabeth Dragomir- mondta. A hangja tekintélyt parancsoló volt. – Üdvözlet ismét Emerin-ben- folytatta és fejet hajtott előttem. Nagyot nyeltem és vártam a folytatást. – Az én nevem Taranis, ő pedig a feleségem Isolde. Mond csak, mennyit tudsz erről a világról?

- Nagyjából semennyit- feleltem.

- Ebben a világban, az otthonodban, a béke idejében a négy elem népe békében élt egymás mellett. Mind a négynek meg volt a maga társadalma, törvényei, uralkodója. De a víz népének királya 17 évvel ezelőtt új királynőt választott. Egy gyönyörű nőt, akit koldussorból emelt fel maga mellé. A nő megőrült. Megölte a férjét, annak az egész családját és háborút indított a többi elem ellen. A fegyvere a jég volt és nem lehetett megállítani.
Barátok fordultak egymás ellen, mert szert tett egy különleges képességre. Uralkodni tud mások elméje felett. Rövid időn belül megölte majdnem az összes embert a Levegő Országában és a Föld Királysága felé tartott. Akkor kezdtünk el együtt harcolni ellene. Én a családom és a legtöbb alattvalóm ide menekültünk a Tűz Birodalmába, a szüleid udvarába. Te vagy a Tűz hercegnője, a jóslatok szerint az egyetlen, aki megmenthet minket és véget vethet a Jég korszakának. – A király tartott egy kis szünetet, amire szükségem is volt. Ennyi dolgot megjegyezni sem tudtam, nem hogy felfogni.

- Biztos benne, hogy én vagyok az, akit keres?- Kérdeztem és elkezdtem a halántékomat masszírozni a bekötözött kezemmel. Azt nem mertem megkérdezni, hogy hol van kamera és melyik agyalágyult próbál meg egy ekkora marhasággal átverni.

- Nos, először is, ezzel a névvel nem sokan élnek- mosolygott rám. – Aztán meg pontosan úgy nézel ki, mint az édesanyád, de a szemed, mintha csak az apádéba néznék.

-- Ismeri az igazi szüleimet?- Teljesen lesokkolódtam. Sokféleképpen elképzeltem azt a pillanatot, amikor majd hallok róluk, de ezt soha az életben nem gondoltam volna.

- Igen, és két hét múlva te is találkozhatsz velük. Most éppen egy hadjáraton vannak- szólt, amikor látta, hogy ismét kérdeznék.

- Én ezt még mindig nem tudom elhinni- mondtam halkan, inkább csak magamnak. Megráztam a fejem, hátha a gondolataim helyre rázódnak.

- Ott van a medál a nyakadban. Mindenkinek, aki uralkodni képes valamelyik elem fölött van egy ilyen amulettje - mutatott az én drága talizmánomra. Már majdnem közbeszóltam, hogy én ugyan még sohasem csináltam olyasmit, de akkor hirtelen emlékek rohantak meg. A mezőn, amikor megtámadtak, az udvarunkban, amikor Oliver eljött értem arra a borzalmas vacsorára. Döbbentem bámultam magam elé.

- De…- nyögtem. Ott voltak a bizonyítékok a szemem előtt, de sehogy sem tudtam magamra erőszakolni a nyilvánvaló tényt, hogy egy másik világ hercegnője vagyok. Na jó, ez nagyon hülyén hangzik.

- Már csak egy érvem van- szakított félbe ismét. - Vedd csak le a kötést a jobb kezedről! – Azt tettem, amit kért. Letekertem a fáslit a tenyeremről. – Három lángnyelv van rajta, ugye?

- Igen- feleltem remegő hangon.

- Ez annak a jele, hogy már használtad az erődet és egész életedben ott lesz a helye, mint ahogy itt mindannyiunknak.

- Miért pont most? Miért most kerültem ide?- Tértem át a következő kérdésemre.

- Eredetileg még egy évet várnia kellett volna az Őrződnek, de túl nagy veszélyben forogtál és nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk. – Úgy említette meg Olivert, mint egy kutyát, mint aki csak egy pótlék, a hangsúlya és a tekintet, amivel arra felé nézett, ahol a barátom sejtettem. Oliver szépen megkért, hogy kíméljek meg mindenkit a csípős megszólalásaimtól, ezért csak ökölbe szorítottam a kezem és csendben maradtam. A férfi a felszínen egyáltalán nem volt szimpatikus, nem bírtam, hogy folyton félbe szakít és velem is kissé lekezelő volt.

- A támadásra és az álmomra gondol?- Próbáltam továbbra is tisztelettudó lenni, de mégis kicsengett az ellenszenv a hangomból.

- Igen, úgy látszik utóbbiból épp, hogy csak épen menekültél meg.- A hangja változott. Ennél a kijelentésnél mintha elismerte volna, hogy valamit jól csináltam.

- Szóval itt nagyobb biztonságban vagyok?

- Az álmod a Jég Királynőjének támadása volt. Gyakran teszi ezt, az elméjével megtámad, és ha te odaadtad volna neki az álmodban a medálod, akkor már az ő uralma alatt lennél. Nagy csoda, hogy megmenekültél tőle. Itt a kastélyban ezt a hatalmát nem tudja használni, itt nem képes bejutni az álmainkba, hála Freya-nak és a maroknyi még hűséges víz idomárnak, akik a mi oldalunkon állnak. - Bólintott egyet a barna hajú nő felé.-  Van még kérdésed?

- Ami azt illeti rengeteg kérdésem van még, de azt sem tudom melyik a legfontosabb. Mi lesz az életemmel az én világomban? A szüleimmel és a többivel?

- Azokat fel kell adnod. - Rideg volt, túlságosan.

- Tessék?- Kérdeztem és a hangom kétségbeesett volt. Na nem a suli miatt, vagy mert olyan sok barátom lett volna, akik nélkül nem tudtam volna élni, egész más okokból. A korcsolya és a torna miatt.

- Jól hallottad…- folytatni akarta, de ismét kinyílt a kétszárnyú ajtó. Két, nagyjából velem egykorú fiatal lépett be rajta. Egy fiú, kissé hosszú, sötétbarna hajú, meglehetősen izmos és jóképű, olyan barna szemekkel, amikben elsüllyed az ember. Mellette egy lány, alacsony, hosszú barna hajú, pontosan olyan markáns vonásokkal, mint Isolde, a királynő.

- Itt vagyunk apám. Mit akartál?- Kérdezte a fiú és meghajtotta a fejét. Mellettem álltak mindketten, de tudomást sem vetek a jelenlétemről.

- Megérkezett a Tűz Hercegnője- jelentette be az apjuk.

- És hol van?- Érdeklődtek egyszerre és szétnéztek a teremben. Még mindig azt éreztem, hogy ők nem is látnak, csak átsiklott rajtam a tekintetük. Mintha egy bútordarab lettem volna-

- Ott áll mellettetek- intett felém a király és egy röpke mosolyt is elengedett.

- Ugye nem komoly, hogy ez a valami a nagy reményünk? – Ez azért szíven ütött. Hátra néztem Oliverre, aki összeszorított szájjal meredt rám. Láttam a tekintetében, hogy könyörög, hogy csöndben maradjak, de túl sok volt, valakin le kellett vezetnem és úgy láttam Oliver most nem a megfelelő ember

- Már megbocsáss- szólaltam meg. A hangom magabiztos volt. Felé léptem egyet. – De mi az, hogy valami? Nem szívesen vagyok itt, ső De azért ennél többet érdemlek, hercegecske. – Gúnyos voltam és felháborodott, lenéző és lekezelő. Senki se kezdjen ki Lizzel.

- Hallja apám, hogy beszél velem?- Háborodott fel ő is.

- Elisabeth azt hiszem ott tartottunk, hogy vissza szeretnél térni még a Földre- próbált engesztelni Taranis.

- Igen, szeretnék- érettem egyet.

- Rendben- sóhajtott. – Ariana, Nicolas, mutassátok meg a szobáját, kérlek, aztán az Őrzőjével és veled fiam térjetek vissza a Földre.

- Köszönöm- mosolyogtam a királyra. Akkor meg egész kedvesnek tűnt, nem tudtam kiigazodni rajta.

- De ugye tudod, hogy az igazat nem mondhatod el nekik?- Kérdezte Taranis.

- Nyugodjon meg, addig kitalálok valamit- mondtam komolyan, bár még halvány gőzöm sem volt arról, mivel magyarázom meg nekik, hogy örökre eltűnök az életükből.