Nem is tudom meddig sírhattam Oliver karjaiban, de nem is érdekelt,
csak élveztem, ahogy a feszültség elkezd valamennyire felszívódni és kezdek
felszabadulni. Élveztem, hogy a legjobb barátom átölel, és a hátamat simogatja vigasztalásképp.
Oliver egy szót sem szólt, mégis meg tudott nyugtatni.
Miután az utolsó könnycseppeket is letöröltem az arcomról Oliver szó nélkül bekötözte a karomat és az arcomon lévő karcolásokat is letisztogatta egy vizes zsebkendővel.
Miután az utolsó könnycseppeket is letöröltem az arcomról Oliver szó nélkül bekötözte a karomat és az arcomon lévő karcolásokat is letisztogatta egy vizes zsebkendővel.
Csak azután mertem belenézni a tükörbe. Kék szemeim ki
voltak pirosodva a sírástól, az orrom is hasonló árnyalatot öltött. De a
legsokkolóbb az sok-sok picike vágás volt, amik az arcomat borították.
A még mindig fásliba burkolt jobb tenyeremmel megérintettem az apró hegeket és felszisszentem. Jó pár hétig viselni fogom még a nyomát, az álmomnak.
Akkor megdermedtem.
A még mindig fásliba burkolt jobb tenyeremmel megérintettem az apró hegeket és felszisszentem. Jó pár hétig viselni fogom még a nyomát, az álmomnak.
Akkor megdermedtem.
Hisz ezt az egészet csak álmodtam. Nem éltem át igazából.
Akkor mégis miért nézek ki úgy, mint akit átküldtek egy késekkel teli dobozon?
- Mi a fene történt velem?- kérdeztem. Félig
magamtól, félig Olivertől. A hangom rekedtes volt és csak suttogni tudtam.
- Azt hittem már sose szólalsz meg- mosolygott.
- Nem válaszoltál a kérdésemre!- fordultam felé
hevesen.
- Liz, olyan szívesen elmondanám. Elmesélnék
mindent, amit tudnod kell, főleg azután, ami ma éjjel történt, hogy te majdnem…-
kezdett bele, de elhallgatta a mondat végét és a kezei ökölbe szorultak.
- Hogy én mit majdnem?- Léptem felé egy lépést.
- Valamit le kell még ellenőriznem- mondta, de
csak magának. – Mutasd a medálod!
- Tessék?- Értetlenkedtem. Persze az álmomban
fontos apróság volt, de a való életben miért lett volna az?
- Csak csináld!- rivallt rám. Engedelmesen húztam
elő a medált a pizsamám alól. Ugyanolyan volt, mint addig. Oliver nézte pár
másodpercig, aztán nagyot sóhajtott. Úgy látszott, hogy megkönnyebbült.
- Tartozol nekem némi magyarázattal, mert úgy
látszik, mégiscsak tudod, hogy mi folyik körülöttem- jelentettem ki és
keresztbe fontam a karjaim. Próbáltam úgy nézni, hogy megrémüljön, vagy
legalábbis azt érezze, hogy nem fogadok el nemleges választ.
- Liz… - kezdte. Tudtam, hogy még mindig nem fogja
elmondani, de amikor az arca megint felvette azt az undok, hitetlen maszkot,
amit azóta viselt, hogy a születésnapomon beszéltünk tényleg elszakadt bennem
valami.
- Kérlek, csak mond, hogy nem vagyok bolond!-
mondtam és ismét potyogtak a könnyeim. – Csak mond, hogy ezeket a dolgokat nem
csak képzelem! Nem őrülhetek meg! – Térdre estem. Nem is tudtam mi van velem.
De nem volt bennem erő. Hirtelen elillant minden erőm, tartásom, amit
megtartottam azalatt a pár hét alatt.
- Tudod mit? –kérdezte Oliver, miután mellém
térdelt. – Most mennem kell, de ebédeljünk együtt és ígérem, hogy bármi is
lesz, elmondok neked mindent. – Az arcára néztem és a régi Ollimat láttam, aki
szeretett. Bólintottam és ismét megöleltem. Soha sem gondoltam volna, hogy egy
összeomlás kell ahhoz, hogy megsajnáljon és megtörjön.
- Amúgy mennyi az idő?- Érdeklődtem.
- Hajnali hat óra van. Sietnem kell, ha délig
mindent el akarok rendezni. Addig is, ha lehet, ne aludj el, rendben?- Úgy
látszott, hogy féltett attól, hogy ismét álmodni fogok. Nem is lett volna
merszem visszaaludni mindazok után.
- Oké- egyeztem bele és felálltam, hogy
biztosítsam róla, nem fekszek vissza.
Miután a barátom távozott edzeni kezdtem, hogy addig is üres
legyen a fejem. A zenét a biztonság kedvéért max hangerőre kapcsoltam és jobban
hajtottam magam, mint valaha.
Kilenc óra körül elmentem a koripályára és még ott is
gyakoroltam és gyakoroltam. Bár inkább a lábmunkát, mert a karomon éktelenkedő
vágás eléggé fájt. A hideg kitisztította egy kicsit a fejemet és fél
tizenkettőkor már sokkal jobban éreztem magam.
Épp a zuhany felé tartottam, amikor az edzőm jött velem szembe.
Épp a zuhany felé tartottam, amikor az edzőm jött velem szembe.
- Szia Liz!- Köszönt rám egy kedves mosollyal.
- Üdv edző!- Intettem neki és lehajtottam a fejem, hogy egy
kissé eltakarjam az arcomon lévő sebeket.
- Hát te mit keresel itt ilyenkor?
- Még nincs vége a szezonnak, vagyis hajtom magam-
mosolyogtam, de el is fintorodtam, mert az arcomon lévő karcolások fájdalmasan
húzódtak össze.
- Veled meg mi történt? A tenyered, a karod, az arcod.
Csoda, hogy még élsz!- Láttam, hogy aggódott és igaza volt, csoda, hogy még nem
haraptam fűbe.
- Hát ööö…- kezdtem bele, mert semmilyen magyarázat nem
jutott eszembe. – A szerencse mostanában nem áll az én oldalamon. Mind csak jelentéktelen
baleset volt.- Próbáltam vidám lenni és nem mutatni, mennyire rettegtem, és
mennyire bizonytalan voltam.
- De ugye egyik se gátol a munkában?- Aggódott. Nem akarta
elveszíteni a legjobb versenyzőjét. Megértettem, de azért mégis jól esett volna,
hogyha miattam aggódik és nem egy versenyző miatt.
- Nem, dehogy. Pár nap és rendbe jövök. Este találkozunk-
köszöntem és el és siettem a zuhanyzókhoz. Imádtam, amikor egyedül voltam, a
sok lányhangtól, hisztitől és a többitől távol. Lecsavartam a kötést a jobb
tenyeremről. Még mindig ott volt a forradás. Egyáltalán nem fájt, a három
lángcsóvát ábrázoló sebhely. A bőröm már fényes fehér volt, de nem akartam
megkockáztatni, hogy valaki kérdezősködjön, ahogy a látható sebekre, erre sem
volt semmilyen magyarázatom és nem voltam jó hazudozó.
Tíz perc késéssel estem be a kedvenc helyemre, ahol mindig
együtt ebédeltem Oliverrel. Már ott ült a kedvenc boxunkban. Idegesen dobolt az
asztalon az ujjaival és a tekintetét ide-oda kapkodta folyton, mintha támadást
sejtene. Sötétbarna haja kócos volt és sötét karikák éktelenkedtek a szemei
alatt. Nem volt valami jó állapotban. Kértem két kávét a pultnál és azokkal
együtt ültem le vele szemben.
- Úgy látom neked is nagy szükséged van rá-
mosolyogtam és letettem elé a műanyag kávéspoharat.
- Mégis hol voltál?- rivallt rám.
- Nyugi, csak tíz percet késtem. A koripályán voltam
és egy kicsit elhúzódott- védekeztem. Mintha egy kislányt dorgált volna meg az
apukája.
- És ha megint megtámadnak?- kérdezte komolyan.
Kirázott a hideg az emlékekre. Leültem vele szemben és rá néztem.
- Azóta őrzik a pályát. Ráadásul az edzőm is kinn
volt- próbáltam megnyugtatni. – Akkor elmondanád, amit tudsz?- Néztem rá egy
kis szünet után. A hangom nem volt valami magabiztos, bár ezt Oliver előtt
sosem szégyelltem.
- Igen- mosolyodott el végre ő is. – És
szerencsémre hivatalosan is megtehetem.
- Oké, fogalmam sincs, miről beszélsz- nyögtem.
- Könnyebb megmutatni- vigyorodott el. – Gyere!-
Nyújtotta felém a kezét.
- Mégis hova? Azt hittem, hogy ebédelünk, mindjárt
kilyukad a gyomrom!- Méltatlankodtam.
- Majd eszel a kocsiban- legyintett. Az arca máris
sokkal életvidámabb volt.
- Jó, de ha nem etetsz meg, akkor súlyos
következményekkel kell szembenézned- vigyorogtam rá és felálltam.
- Mondhattam volna, hogy egy kicsit elegánsabban
öltözz- mondta elgondolkodva, amikor alaposabban végigmért.
- Most miért?- kérdeztem. Lehet, hogy a hajamat
csak gyorsan összekontyoztam egy gumival a fejem tetején és hajpánt gyanánt egy
kendőt használtam, na meg a sötétbarna tunikám és pulcsin és világos
cicanadrágom, nem volt valami lányos, vagy elegáns és az ormótlan bakancsom se
volt tipikus csajos viselet, de hát csak egy ebédre készültem a legjobb
barátommal.
- Hagyjuk. Induljunk!- Intett és el is indult
kifelé. Még gyors felkaptam a feneketlen táskám, amiben a torna és kori cuccaim
lapultak és utána eredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése