2013. augusztus 8., csütörtök

7. fejezet - "Nem őrülhetek meg!"

Nem is tudom meddig sírhattam Oliver karjaiban, de nem is érdekelt, csak élveztem, ahogy a feszültség elkezd valamennyire felszívódni és kezdek felszabadulni. Élveztem, hogy a legjobb barátom átölel, és a hátamat simogatja vigasztalásképp. Oliver egy szót sem szólt, mégis meg tudott nyugtatni.
Miután az utolsó könnycseppeket is letöröltem az arcomról Oliver szó nélkül bekötözte a karomat és az arcomon lévő karcolásokat is letisztogatta egy vizes zsebkendővel.
Csak azután mertem belenézni a tükörbe. Kék szemeim ki voltak pirosodva a sírástól, az orrom is hasonló árnyalatot öltött. De a legsokkolóbb az sok-sok picike vágás volt, amik az arcomat borították.
A még mindig fásliba burkolt jobb tenyeremmel megérintettem az apró hegeket és felszisszentem. Jó pár hétig viselni fogom még a nyomát, az álmomnak.
Akkor megdermedtem.
Hisz ezt az egészet csak álmodtam. Nem éltem át igazából. Akkor mégis miért nézek ki úgy, mint akit átküldtek egy késekkel teli dobozon?
-        Mi a fene történt velem?- kérdeztem. Félig magamtól, félig Olivertől. A hangom rekedtes volt és csak suttogni tudtam.
-     Azt hittem már sose szólalsz meg- mosolygott.
-     Nem válaszoltál a kérdésemre!- fordultam felé hevesen.
-      Liz, olyan szívesen elmondanám. Elmesélnék mindent, amit tudnod kell, főleg azután, ami ma éjjel történt, hogy te majdnem…- kezdett bele, de elhallgatta a mondat végét és a kezei ökölbe szorultak.
-      Hogy én mit majdnem?- Léptem felé egy lépést.
-      Valamit le kell még ellenőriznem- mondta, de csak magának. – Mutasd a medálod!
-        Tessék?- Értetlenkedtem. Persze az álmomban fontos apróság volt, de a való életben miért lett volna az?
-     Csak csináld!- rivallt rám. Engedelmesen húztam elő a medált a pizsamám alól. Ugyanolyan volt, mint addig. Oliver nézte pár másodpercig, aztán nagyot sóhajtott. Úgy látszott, hogy megkönnyebbült.
-       Tartozol nekem némi magyarázattal, mert úgy látszik, mégiscsak tudod, hogy mi folyik körülöttem- jelentettem ki és keresztbe fontam a karjaim. Próbáltam úgy nézni, hogy megrémüljön, vagy legalábbis azt érezze, hogy nem fogadok el nemleges választ.
-      Liz… - kezdte. Tudtam, hogy még mindig nem fogja elmondani, de amikor az arca megint felvette azt az undok, hitetlen maszkot, amit azóta viselt, hogy a születésnapomon beszéltünk tényleg elszakadt bennem valami.
-      Kérlek, csak mond, hogy nem vagyok bolond!- mondtam és ismét potyogtak a könnyeim. – Csak mond, hogy ezeket a dolgokat nem csak képzelem! Nem őrülhetek meg! – Térdre estem. Nem is tudtam mi van velem. De nem volt bennem erő. Hirtelen elillant minden erőm, tartásom, amit megtartottam azalatt a pár hét alatt.
-      Tudod mit? –kérdezte Oliver, miután mellém térdelt. – Most mennem kell, de ebédeljünk együtt és ígérem, hogy bármi is lesz, elmondok neked mindent. – Az arcára néztem és a régi Ollimat láttam, aki szeretett. Bólintottam és ismét megöleltem. Soha sem gondoltam volna, hogy egy összeomlás kell ahhoz, hogy megsajnáljon és megtörjön.
-    Amúgy mennyi az idő?- Érdeklődtem.
-    Hajnali hat óra van. Sietnem kell, ha délig mindent el akarok rendezni. Addig is, ha lehet, ne aludj el, rendben?- Úgy látszott, hogy féltett attól, hogy ismét álmodni fogok. Nem is lett volna merszem visszaaludni mindazok után.
-     Oké- egyeztem bele és felálltam, hogy biztosítsam róla, nem fekszek vissza.
Miután a barátom távozott edzeni kezdtem, hogy addig is üres legyen a fejem. A zenét a biztonság kedvéért max hangerőre kapcsoltam és jobban hajtottam magam, mint valaha.
Kilenc óra körül elmentem a koripályára és még ott is gyakoroltam és gyakoroltam. Bár inkább a lábmunkát, mert a karomon éktelenkedő vágás eléggé fájt. A hideg kitisztította egy kicsit a fejemet és fél tizenkettőkor már sokkal jobban éreztem magam.
Épp a zuhany felé tartottam, amikor az edzőm jött velem szembe.

- Szia Liz!- Köszönt rám egy kedves mosollyal.
- Üdv edző!- Intettem neki és lehajtottam a fejem, hogy egy kissé eltakarjam az arcomon lévő sebeket.
- Hát te mit keresel itt ilyenkor?
- Még nincs vége a szezonnak, vagyis hajtom magam- mosolyogtam, de el is fintorodtam, mert az arcomon lévő karcolások fájdalmasan húzódtak össze.
- Veled meg mi történt? A tenyered, a karod, az arcod. Csoda, hogy még élsz!- Láttam, hogy aggódott és igaza volt, csoda, hogy még nem haraptam fűbe.
- Hát ööö…- kezdtem bele, mert semmilyen magyarázat nem jutott eszembe. – A szerencse mostanában nem áll az én oldalamon. Mind csak jelentéktelen baleset volt.- Próbáltam vidám lenni és nem mutatni, mennyire rettegtem, és mennyire bizonytalan voltam.
- De ugye egyik se gátol a munkában?- Aggódott. Nem akarta elveszíteni a legjobb versenyzőjét. Megértettem, de azért mégis jól esett volna, hogyha miattam aggódik és nem egy versenyző miatt.
- Nem, dehogy. Pár nap és rendbe jövök. Este találkozunk- köszöntem és el és siettem a zuhanyzókhoz. Imádtam, amikor egyedül voltam, a sok lányhangtól, hisztitől és a többitől távol. Lecsavartam a kötést a jobb tenyeremről. Még mindig ott volt a forradás. Egyáltalán nem fájt, a három lángcsóvát ábrázoló sebhely. A bőröm már fényes fehér volt, de nem akartam megkockáztatni, hogy valaki kérdezősködjön, ahogy a látható sebekre, erre sem volt semmilyen magyarázatom és nem voltam jó hazudozó.
Tíz perc késéssel estem be a kedvenc helyemre, ahol mindig együtt ebédeltem Oliverrel. Már ott ült a kedvenc boxunkban. Idegesen dobolt az asztalon az ujjaival és a tekintetét ide-oda kapkodta folyton, mintha támadást sejtene. Sötétbarna haja kócos volt és sötét karikák éktelenkedtek a szemei alatt. Nem volt valami jó állapotban. Kértem két kávét a pultnál és azokkal együtt ültem le vele szemben.
-    Úgy látom neked is nagy szükséged van rá- mosolyogtam és letettem elé a műanyag kávéspoharat.
-     Mégis hol voltál?- rivallt rám.
-     Nyugi, csak tíz percet késtem. A koripályán voltam és egy kicsit elhúzódott- védekeztem. Mintha egy kislányt dorgált volna meg az apukája.
-      És ha megint megtámadnak?- kérdezte komolyan. Kirázott a hideg az emlékekre. Leültem vele szemben és rá néztem.
-    Azóta őrzik a pályát. Ráadásul az edzőm is kinn volt- próbáltam megnyugtatni. – Akkor elmondanád, amit tudsz?- Néztem rá egy kis szünet után. A hangom nem volt valami magabiztos, bár ezt Oliver előtt sosem szégyelltem.
-    Igen- mosolyodott el végre ő is. – És szerencsémre hivatalosan is megtehetem.
-     Oké, fogalmam sincs, miről beszélsz- nyögtem.
-      Könnyebb megmutatni- vigyorodott el. – Gyere!- Nyújtotta felém a kezét.
-     Mégis hova? Azt hittem, hogy ebédelünk, mindjárt kilyukad a gyomrom!- Méltatlankodtam.
-      Majd eszel a kocsiban- legyintett. Az arca máris sokkal életvidámabb volt.
-      Jó, de ha nem etetsz meg, akkor súlyos következményekkel kell szembenézned- vigyorogtam rá és felálltam.
-       Mondhattam volna, hogy egy kicsit elegánsabban öltözz- mondta elgondolkodva, amikor alaposabban végigmért.
-      Most miért?- kérdeztem. Lehet, hogy a hajamat csak gyorsan összekontyoztam egy gumival a fejem tetején és hajpánt gyanánt egy kendőt használtam, na meg a sötétbarna tunikám és pulcsin és világos cicanadrágom, nem volt valami lányos, vagy elegáns és az ormótlan bakancsom se volt tipikus csajos viselet, de hát csak egy ebédre készültem a legjobb barátommal.
-    Hagyjuk. Induljunk!- Intett és el is indult kifelé. Még gyors felkaptam a feneketlen táskám, amiben a torna és kori cuccaim lapultak és utána eredtem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése