3. fejezet - És feléledt a tűz

A szerdát nagyrészt ágyban töltöttem. A laptopom az ölemben volt és sorozatokat néztem, meg zenét kerestem a következő kűrömhöz. Találtam is egy gyönyörű számot, amiben csak hegedű szólt. Nem terveztem, hogy elmegyek este torna edzésre, de csak rávettem magam arra, hogy megmozduljak.

Bekaptam egy szendvicset, beültem a kocsimba és már útban is voltam a sportközpont felé. Figyelemelterelésképp üvöltött a zene a kocsimban és még én is hangosan énekeltem.

Amikor beléptem a terembe mind a tíz társam a nyakamba ugrott. Mindegyikőjüket érdekelte, hogy mi történt, jól vagyok-e, hogy-hogy elmentem edzésre és gratuláltak a győzelmemhez a korcsolyában.

Persze azt sem szalasztották el, hogy beszámoljanak minden apró kis történésről, pletykáról, ami azalatt történt, amíg nem voltam magamnál.

Végül az edző, Will állította le őket:

- Lányok, hagyjatok neki egy kis levegőt- mosolygott.- Örülünk, hogy nincs semmi bajod.- A torna sok szempontból volt más, mint a korcsolya és most nem mint sportágra gondolok. Itt nem volt akkora a versengés és a lányok nem úgy néztek rám, mint ádáz ellenségre. Ha valakit barátnőmként kellett volna megneveznem tuti, hogy valakit tornáról mondtam volna.

Hosszas bemelegítés után a kedvenc szeremen kezdtem, a gerendán. Nagyon sokan utálták, nehézsége miatt, ami igaz is volt, az egyensúly elengedhetetlen volt. De a korcsolyának köszönhetően egész jól ment.

Visszaemlékeztem, amikor az első torna versenyemre eljött Oliver. Tátott szájjal bámulta, ahogy szaltóztam és cigánykerekeztem a gerendán és ahogy szemrebbenés nélkül spárgáztam. A verseny végén elpirulva jegyezte meg, hogy egész kecsesnek tűntem. Akkor kilenc évesek voltunk. Persze azóta rengeteget fejlődtem és már nem csak egyet cigánykerekeztem a gerendán, hanem többet is, de mindig nagyon jól esett, ha megdicsérték, hogy a való élettel ellentétben, ott lánynak néztem ki.

Aláírom nem voltam túl lányos, de néha sértett is egy kicsit, hogy folyton a srác titulussal illettek.

Gerenda után jöhetett a talaj, ami szintén az erősségeim közé tartozott. Szerencsére a pár nap szünetben nem rozsdásodtam be, így minden a lehető legjobban ment.

Volt még időm csiszolni a hiányosságaimon késő tavaszig, amikorra az első versenyidőpont volt kitűzve. A korlátot is gyakoroltam, ami a közepes kategóriába esett és végül a legnagyobb ellenségem a lóugrás.

Négytől fél hétig aktívan edzettem és hulla fáradt voltam, mire utolsók között indultam ki az öltözőbe. Gyorsan letusoltam és átöltöztem. A telefonomra pillantottam, kaptam egy üzenetet anyától és volt vagy tíz nem fogadott hívásom Olivertől.

A legjobb barátommal, bár nem voltam benne biztos, hogy nevezhetem úgy semmi kedvem sem volt beszélni, ezért felhívtam anyát.

Pörgött, mint általában és kiderült, hogy már aznap este hazaértek, ráadásul még egy vacsorát is beterveztek az itthoni ügyfeleikkel. Vagyis menjek haza, hozzam magam csúcsformába és tartsak velük.

Minden lelkesedés nélkül kezdtem neki otthon a készülődésnek. Nagy nehezen kicibáltam a csomókat a hosszú, vörös hajamból és feldobtam egy kis sminket.

Próbáltam jókedvű lenni, de nem ment, nagyon nem.

- A szülei indulnának már- szólt be a szobámba Michael, a komornyikunk, aki általában csak akkor volt otthon, ha anyáék is.
A tükörképemre néztem és villantottam rá egy tipikus, színlelt mosolyt. Egyedül Oliver tudta megkülönböztetni, mikor színlelek és mikor vagyok őszinte. Persze ugyanolyan volt a hajam, a bőröm ugyanolyan fehér volt, de a szemeim nem csillogtak, ha nem voltam boldog és az ajkaim még mosolygás közben is kissé le voltak biggyesztve.

Vettem egy mély levegőt és belebújtam a fekete topánkámba. Végigsimítottam a halvány rózsaszín, hátul hosszított ruhámat. 

Anya, apa és a bátyám már kabátban álltak a bejárati ajtóban. Megöleltem őket. Nem mondhatnám, hogy túlzottan hiányoztak. Ne értsétek félre szerettem őket és hálás voltam nekik az életkörülményeim miatt, amik, ha nem fogadtak volna örökbe, nem lehettek volna meg.

De alig voltak otthon, már kiskoromban is többet voltam a dadáimmal, mint velük. A szüleim közösen vezettek egy céget és minden idejüket abba ölték, hogy tökéletes és sikeres legyen az üzletük.

A bátyám, akárcsak anyáék, magas volt és barna hajú. Ő volt a tökéletes gyerek. A Yale-re járt, sportolt és nagyon népszerű volt. A kulcs az volt, hogy mindenki szerette és ő kitűnően tudott viselkedni mások társaságában, velem ellentétben.

Beültünk a  kocsiba és a városközpont felé hajtottunk. Oliver szakadatlanul hívogatott, de már csak azért sem vettem fel, inkább lenémítottam a telefonomat és a táskámba tettem, hogy ne is lássam.

- Kikkel vacsorázunk?- kérdeztem a családomtól, mert nem bírtam, hogy a családi beszélgetések száma vészesen közelített a nullához.

- A városi tanács két tagjával- felelte apa, miközben a telefonját nyomkodta.

- És Liz, már jobban vagy?- érdeklődött anya és aggódó szemekkel nézett rám.

- Kutya bajom- legyintettem. - Nagyobb volt az ijedtség, mint a probléma.

- Azért a közeljövőben ne nagyon menj egyedül sehova- nézett rám anya komolyan az olvasószemüvege felett.

- Persze, majd a nem létező barátait elrángatja mindenhova- szólt közbe  a bátyám gúnyosan. 

- Attól, hogy te nem ismered őket, még lehetnek barátaim- fordultam felé felháborodottan.

- Néhány évfolyamtársad testvérével jóban vagyok. Mind tudják, hogy ki vagy, de csak a fura csajként emlegetnek- mondta a bátyám.

- Max, hagyd abba!- Anya szigorúan szólt hátra, de a hangleejtéséből hallatszódott, hogy a bátyámmal ért egyet.

- Van egy barátom, akiben megbízok. Ez miért nem elég?- kérdeztem és egy kicsit megemeltem a hangom.

- Ha olyan jó barátod, akkor miért nem veszed fel neki?- tette fel a kérdést apa. Kezdtem dühös lenni, éreztem, ahogy pír önti el az arcom.

- Apa, kérlek ne játszd nekem a mentalistát.- Keresztbe tettem a karjaim és reméltem, hogy hamarosan odaérünk, mert melegem volt a kocsiban.

Dermedt csendben szálltunk ki az autóból. A hó ismét szállingózott. Egy drága, francia étterembe mentünk, ami a város egyik nyugodtabb, de felkapott részében volt. 

Egy hat személyes asztalhoz ültünk le és pillanatokon belül odaértek anyáék ügyfelei is. Az ötvenes éveiben járó férfi és a pár évvel fiatalabb nő kedvesen mosolyogtak, üdvözöltek minket és helyet foglaltak.

A nő szája be sem állt, a bátyámat kérdezgette az egyetemről, aki ezer örömmel dicsekedett. 

Bár nem mondott a nő semmilyen bunkó dolgot, a stílusa mégis lekezelő volt a szüleimmel. Vagyis anyáék akarták megnyerni őt, egy üzleti ügyben.

Az étel nagyon csábító volt, de egy falatot sem tudtam volna lenyomni belőle a torkomon. Nem voltam éhes, kavargott a gyomrom és fájt a fejem. Továbbra is iszonyatosan melegem volt. 

- És te, mit csinálsz szabadidőben?- fordult hozzám a nő. Bemutatkozott, de a nevét hosszas kínzások után sem tudtam volna megmondani.

- Versenyszerűen korcsolyázok és szertornázok- válaszoltam készségesen. Próbáltam tettetni, hogy minden rendben van velem, de egyre rosszabbul éreztem magam.

- Várj, te vagy Elisabeth Dragomir?- kérdezte meglepődve.

- Igen- mondtam tömören. Anya villódzó tekintete elárulta, hogy kedvesebbnek kellet volna lennem.

- Akkor a lányom, Jessica is veled korcsolyázik- jelentette ki. Szóval innen fújt a szél. Jessica a leggonoszabb lányok egyike volt a műkorcsolyások között. Nagyon el volt telve magától, de minden egyes versenyen legyőztem őt. A szócsatákban már kevésbe voltam sikeres.

- Ön Jessica anyukája? Milyen örömteli találkozás- feleltem és ittam egy korty vizet. Hideg volt, de még attól sem hűltem le. Kezdett egyre melegebb lenni odabenn. - Megbocsájtanának egy pillanatra- pillantottam rájuk futólag és a mosdó felé siettem.

Berontottam az ajtón és az egyik mosdókagylóhoz léptem. Benedvesítettem egy zsebkendőt és a tarkómra tettem, hogy lehűtsön. Teljesen ki voltam pirosodva és a szemeim láztól csillogtak. Hiába volt a kezem a hideg márványon, nem éreztem, hogy hűsítené a bőröm.

Éreztem, ahogy izzadtságcseppek gördülnek le a hátamon. Egyre sűrűbben kezdtem venni a levegőt és sípoltak a füleim. Pár percet álltam még ott és viszonylag sikerült lenyugodnom. Bepúdereztem egy kicsit az arcom, hogy ne legyen olyan piros és visszamentem az asztalunkhoz.

A családom rosszalló pillantásai fogadtak, de mit sem törődve velük ültem vissza a helyemre.

- Egy biztos, Jessica sosem viharzott volna el ilyen illetlenül- jegyezte meg a gúnyos nő. - Tudod ott voltam a versenyen pénteken, ami után az a bizonyos incidens történt veled, amiről a fél város beszél- kezdett bele. Ökölbe szorítottam az ölemben a tenyereimet és nyugodt arckifejezést erőltettem az arcomra. - Persze érthető, hogy figyelmet akarsz magadnak, ha már a lányunk annyival jobb volt nálad a jégen- mondta gúnyosan. Elkerekedtek a szemeim. Először szó nélkül akartam hagyni, de valami azt mondta bennem, hogy ezúttal nem vonulhatok vissza.

- Tudja, nyilván azért nyertem, mert rossz voltam és azért megyek én a selejtezőre és nem a drága kislánya, akit nem mellesleg mindenki gyűlöl és rossz ribancnak tart- mondtam egy gúnyos mosollyal az arcomon. Felálltam és fogtam a kabátomat. - Anya ne aggódj, fogok egy taxit hazáig- néztem még rá és kiviharzottam az étteremből.

Amikor kiértem a hideg levegőre már remegtek a kezeim. Ideges voltam és valószínűleg influenzás is, mert mindenem fájt és borzalmasan melegem volt. 

Kivettem a telefonomat a táskámból, hogy taxit hívjak, de Oliver még mindig szakadatlanul hívogatott. 

- Mit akarsz?!- szóltam bele ingerülten a telefonba. Nagyon jól tudtam, hogy abban az állapotban gonosz leszek vele, de nem tudott érdekelni.

- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e- válaszolta meglepetten. Hallottam, hogy ő sincs otthon, ahogy egy kocsi zúg el mellette.

- Ha tudni akarod borzalmasan vagyok!- mondtam fennhangon és éreztem, ahogy könnyekkel telnek meg a szemeim.

- Mi a baj?- kérdezte komolyan.

- Épp most szúrtam el a szüleim egyik üzletét azzal a rohadt nagy számmal az a baj és lázas vagyok- feleltem.- De most letenném, hogy tudjak hívni egy taxit...

- Lázas vagy?- vágott a szavamba. - Indulok érted. Merre vagy?

- Abban a puccos francia étteremben. Vagyis előtte. De ne gyere értem, mert nincs rád szükségem!- rivalltam rá a telefonban, de meg se hallotta. Kinyomta.

Szédülni kezdtem, így inkább a falnak támaszkodtam. Csak akkor vettem észre, hogy a kabátom nem volt rajtam, de még úgy is borzalmasan melegem volt. Csak fogtam a fejemet és próbáltam összefüggő gondolatokat és azokon keresztül cselekvéseket magamra erőltetni, de nem ment.

Egy kicsit sértő volt, hogy anyáék nem jöttek utánam, nem nézték meg, hogy jól vagyok-e.

A fények kezdtek összemosódni a szemem előtt és egyre jobban forgott körülöttem a világ. Egyszer csak összerogytak a lábaim és a járdán ültem.

Egy autó fékezett le közvetlen előttem. Oliver szállt ki belőle. Az arcán aggodalom ült. Karon ragadott és felemelt a földről. A kocsijához támogatott és beültetett. Egyre rosszabbul voltam, még ülve is azt éreztem, hogy ide-oda dülöngélek.

Arra eszméltem, hogy Oliver lefékez és kiemel a kocsiból. Azt mindig is tudtam, hogy erős, de nem gondoltam, hogy képes úgy futni, hogy közben a karjában tart. Magamba szívtam az illatát, az mindig megnyugtatott, de akkor nem segített.
- Próbálj meg megnyugodni Liz!- kérlelt. Csak akkor eszméltem rá, hogy a házunkban vagyunk, pontosabban a hátsó kertünkben. - Csak próbáld meg!

- Meddig lesz még ennyire nagyon melegem?- kérdeztem, de a hangom nagyon halk volt és erőtlen.

- Segíteni fogok- mondta Oliver, inkább csak magának. A hóba rakott és letérdelt mellém. Fogta a jobb kezem és elkezdte leszedni róla a kötést.

- Te tudod mi történik velem?- tettem fel egy újabb kérdést, de lepisszegett.

- Liz, egy kicsit nyugtasd le magad, égetsz!- szólt egy kicsit szigorúbban. Ezen a mondaton normális esetben nevettem volna, de akkor komolyan vettem. Viszont a kérést nem tudtam teljesíteni.

A kezem az ég felé emelte és a szemembe nézett. Elmosolyodott és elengedte a csuklóm.

- Most nagyon, nagyon figyelj rám!- Fogta meg az arcom a két tenyere között. - Gyűjtsd össze haragot és a rossz élményeket, amik a közelmúltban értek. Aztán összpontosítsd őket a tenyeredbe, a jobb tenyeredbe- mondta és hátrébb húzódott. - Az ég felé tartsd a kezed- szólt kicsit indulatosabban.

Próbáltam azt tenni, amit kért. Azokra a dolgokra gondoltam, amik aznap este történtek. A családom ridegségére, Jessica anyjának sértéseire, de ami a legjobban sértett az az volt, hogy Oliver nem volt velem őszinte az előző nap. Arra a borzalmas és maró érzésre koncentráltam, amit akkor éreztem, amikor elküldtem. Amikor nem jött vissza, amikor tudtam, hogy hazudott nekem.

Egyre fokozódott a hőség, éreztem, ahogy verejtékcseppek gördülnek le az arcomon. Vagy könnyek lettek volna?

A tenyeremre koncentráltam és amikor felizzott a sebhely a tenyeremen tágra nyitottam a szemeim.

A tenyeremből lángok törtek elő, pont, mint azon a bizonyos péntek estén. Már nem égetett a forróság, a melegség elkezdett elpárologni. 

Gyönyörű piros és narancssárga lángok voltak, amik kitartóan törtek az ég felé. Több méter magas lehetett a lángoszlop. Ámulva néztem rá és el sem hittem, hogy azt én csinálom. Még a számat is eltátottam, ahogy a tenyeremből előtörő lángokat figyeltem. Éreztem, ahogy a lelkem örömtáncot jár, ahogy feléled bennem valami, ami addig mélyen szunnyadt. És feléledt a tűz, a bennem lévő tűz, ami egész addig elfojtva pislákolt, de onnantól kész volt teret hódítani magának.

A tűz lassan lett egyre kisebb, majd megszűnt és a kezem lehanyatlott.

Kitisztult a fejem, már nem zúgott a fülem, nem szédültem és nem fájtak a tagjaim. Óvatosan felültem és Oliverre néztem, aki pár méterre tőlem ült a földön és rám vigyorgott.

Körülöttem nem volt hó, mind elolvadt. Felpattantam és dühösen meredtem a barátomra.

- Azt mondtad hallucinálok! Azt mondtad, hogy ilyen nem létezik! De mégis többet tudsz erről az egész őrültségről, mint ahogy gondoltam!

- Liz, én...- kezdett bele és lefagyott az arcáról a mosoly.

- HAZUDTÁL!- kiáltottam sírva. - Megígérted, hogy mindig őszinte leszel, de hazudtál.

- Liz, van amiben nem lehetek veled mindig őszinte...

- De én mindig elmondtam neked mindent! Bármilyen kényelmetlen vagy kényes is volt a dolog.

- Menjünk be, meg fogsz fázni- próbálta terelni a témát és felállt a földről. Közelített felém, de én hátrébb léptem.

- Látni sem akarlak, Oliver- mondtam gyűlölettel tele.

- Liz, nem hagyhatlak egyedül, főleg most nem.

- Megleszek, ne aggódj!- Azzal sarkon fordultam és berohantam a házba. Kulcsra zártam az ajtót és a szobám felé indultam. Már nem sírtam, a könnyeim elapadtak, mintha csak azt akarták volna, hogy ne tudjak megkönnyebbülni egy kiadós sírás után.

 Útközben összefutottam az egyik szobalánnyal. - Senki se zavarjon, Oliver főleg ne!- szóltam hozzá kicsit bunkóbban, mint ahogy illett volna.

Becsaptam magam mögött az ajtómat és az ágyamra vetettem magamat. A párnámba ordítottam és az ágyamba ütöttem.

Néhány órányi szenvedés után csak kicsordultak ismét a könnyeim és megállíthatatlanul folytak tovább. Nem dühös voltam, már nem. Sokkal inkább csalódott és kétségeim voltak. Nem tudtam, hogy mi fene folyhatott körülöttem és ez a bizonytalanság kezdett belülről felemészteni. 

Egyik napról a másikra felfordult az életem és valamiért az a bajsejtelmem volt, hogy az még csak a kezdet, hogy lesz még rosszabb is.

Hallottam, ahogy tizenegy óra körül hazaérnek a szüleim, de nem jöttek be hozzám, ezzel is kinyilvánítva, hogy én hibáztam és szégyellnem kellene magam.

Hajnali kettő óra felé aludhattam el.
Egyedül éreztem magam, magányosan, mert rájöttem, hogy eltaszítottam az egyetlen embert, aki valaha is képes volt elviselni, akit valaha igazán a  szívembe fogadtam.