4. fejezet - Boldog születésnapot!

Reménykedtem, hogy átalszom az elkövetkező egy hetet, de mindössze három óráig járhattam a jótékony sötétségben, ami akkor édesebb volt mindennél. Így hajnali ötkor hiába hunytam le újra a szemeim, nem tudtam visszaaludni. 

Néhány másodpercig ébredeztem, de rájöttem, hogy nem fetrenghetek, mert akkor megrohannak a gondolataim, ezért úgy döntöttem, hogy ideje visszatérni a régi kerékvágásba és úgy kezelni azt a napot, mintha tényleg mennék iskolába, persze eszem ágában sem volt hétfőig betenni oda a lábam. Nem szerettem lógni vagy hiányozni, de a suliban mindig Oliverrel volt órám és mellette ültem, akkor még csak a szemébe se tudtam volna nézni.

Felkeltem, levettem magamról az előző esti ruhámat és kényelmes melegítőt húztam. A hajamat kócosan, ahogy volt a fejem tetejére kontyoztam. Fogtam az iPodom, a fülesem és kilopakodtam a szobámból. A konyhából zsákmányoltam egy müzliszeletet és egy üveg vizet, majd az alagsorban lévő edzőterembe mentem.

Ez volt a napi rutinom, ha épp nem csak lustálkodtam egész nap. Öt óra körül keltem, másfél órát edzettem. Amikor jobb idő volt az udvaron vagy a közeli sportpályán, télen az edzőteremben, közvetlen verseny előtt, pedig az edzőimmel volt találkám már akkor.

Így ahogy mindig, max hangerőre állítottam a zenét és a futógépen kezdtem. Szerettem mozogni és edzeni, mert közben az indulatot ki tudtam adni magamból és lehiggadtam. De közben beindult a vérkeringésem és az iskolában nem voltam zombi a fáradtságtól. Volt, hogy olyankor még tanultam futás vagy szobabiciklizés közben.

Két óra elteltével mentem fel a konyhába és készítettem magamnak egy turmixot, meg egy salátát reggeli gyanánt. Mivel a suliba való készülődés kimaradt aznap reggel, tévénézéssel ütöttem el az időt nyolcig. Agyrohasztóbbnál, agyrohasztóbb műsorok voltak csak. Még szerencse, hogy alig néztem a tévét.

Azután a napomat tanulásra fordítottam, bepótoltam a lemaradást, és végül kora délután elindultam ismét tornára.

Kellemes fáradtsággal tértem haza este hét óra körül és elégedetten nyugtáztam, hogy végre volt egy aktív napom. Még tanultam egy kicsit és iszonyat büszke voltam, hogy majdnem mindent bepótoltam.

Fogtam a laptopom, sorozatot néztem és közben még nyújtottam egy kicsit. Amúgy is a hideg rázza az embereket, ha látják, hogy nézek filmet a szobámban. Általában spárgázni szoktam közben vagy nyújtani és néhány talajelembe elhelyezkedni. Tudom, a megszállottságom ijesztő.

Egyetlen negatívum, hogy anyuék rám se néztek, párszor bejött a takarítónő, leellenőrizte, hogy élek-e, majd kiment. Tudtam, hogy ők küldték, de úgy voltam vele, hogyha akarnak valamit, majd ők maguk feljönnek hozzám.

Tudom, nem a legjobb hozzáállás és szégyelltem is magam, nem egyszer álltam fel, hogy lemegyek bocsánatot kérni, de a makacsság nagy úr, minden egyes alkalommal visszafordultam és meggyőztem magam, hogy nem az én hibám, hogy rosszul lettem.

Aztán eszembe jutott, ami történt, a gyönyörű láng, ami az én tenyeremből jött ki, a kötés, ami ismét eltakarta a kezemen lévő forradást, ami három lángcsóvát ábrázolt. Az járt a fejemben, hogy valami nagyon nincs rendben velem.
Éjjel, ahogy nem jött álom a szememre, majdnem felhívtam Olivert, egyetlen ember révén, akivel ezekről beszélhettem volna, de túl büszke voltam ahhoz, hogy az ő segítségét kérjem.

A legrosszabb dolog, amire rá kellett, hogy döbbenjek, hogy ezt a képességet honnan örökölhettem, vagy csak úgy, véletlen átkoztak meg az egésszel. Tudtam, hogy csak örökbe fogadtak és nem ismertem az igazi szüleimet, anyáék se látták őket egyszer sem, így csak egyetlen dologra tudtam gondolni, a megoldáshoz szükségem lesz az eredeti szüleimre. 

Pénteken is folytattam a napi rutinomat és délután a korcsolyapálya felé vettem az irányt. A pénteki napon magánóráim voltak az edzőmmel, de valaki siklott a jégen, amikor beértem. Jessica volt az. Furcsálltam, hogy ott van, de nem tettem szóvá, még volt tíz perce, hogy letakarodjon a jegemről. Hihetetlen mennyire nem bírtam azt a lányt!

Legnagyobb megdöbbenésemre az edzőm a jég széléről dirigált nem. Odamentem hát hozzá, hogy megkérdezzem mi folyik ott:
- Jó estét Ted!- köszöntem mosolyogva.

- Liz, te meg mit keresel itt?- lepődött meg és zavarba jött.

- Jöttem edzésre- feleltem higgadtan.

- Azt hittem beteg vagy. Még csak egy hét telt el- mondta együtt érzően és a vállamra tette a kezét.

- Pár hét és verseny, nem hagylak cserben- válaszoltam és levettem a kabátomat,a mi alól az egyik gyakorló kűrruhám villant ki.

- Liz, a helyzet az, hogy semmi hír nem jött felőled és Jessicát kezdtem el edzeni a versenyre- szorította meg a vállamat.

- Hogy mi?!- háborodtam fel. - Most már sajnos nem lesz szükség rá, mert itt vagyok!

- Nem tudhatom, milyen formában vagy...- kezdett bele.

- Még mindig remek formában vagyok!- szóltam közbe és leráztam a kezét a vállamról.

- Semmi esélyem ellened igaz?- kérdezte lemondóan.

- Ki fogom harcolni a jogomat, hogy én versenyezhessek- bólintottam.

- Legyen, de azt akarom, hogy fair legyen az egész, így lesz egy háziverseny kettőtök között most- mondta kicsit szigorúbban. - És nincs vita!- fojtotta belém a szót.

- Áll az alku!- fogtam vele kezet. 

Jessicának már kevésbé tetszett az ötlet, de belement és ő lépett először jégre. Én addig nyújtottam és bemelegítettem, na meg hálát adtam, hogy otthon már elkezdtem. 

Nem mondom, hogy rossz volt, mert egész jó volt,a mit csinált, de pontatlan volt. Az ugrásai és az apróbb mozdulatai is, mintha mindent csak félig csinált volna meg. Figyeltem, hogy hol volt gyenge és tudtam, hogy nekem ott kell erősnek lennem.

Felmentem a jégre és siklottam pár kört, majd bólintottam Tednek, hogy indíthatja a zenét. Olyan feszesen és pontosan csináltam mindent, ahogy csak tudtam. Külön figyeltem, hogy a kezeim légiesek legyenek és, hogy úgy tűnjön egyáltalán nem esik nehezemre egyik mozdulat sem. Pár perc múlva elégedetten siklottam oda hozzájuk, de tartottam attól, hogy mi lesz ítélet, talán jobban, mint a versenyen.

Hisz a Jessicával való versenyemen azt veszíthettem el, ami egyszer már megszereztem és pont ellene, nem, nem volt az a pénz, hogy veszítsek.

- Lányok, mindketten ügyesek voltatok és nem könnyű döntenem, de Liz, te mész a selejtezőre- mondta ki az eredményt az edző és szinte megőrültem. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon és ugrándozni kezdtem. - Jutalomból elkezdheted gyakorolni az Axelt- mordult rám és Jessicához fordult. 

Nem vártam meg, hogy mit mond, inkább engedelmesen csináltam a feladatot. 

Az edzés után a kocsim felé tartottam, vagyis rohantam, nem akartam, hogy megismétlődjön az előző heti incidens. Beültem a volán mögé és magamra zártam az ajtót. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell tudnom mi történt. Az ujjaimmal a kormányon doboltam és a lehetőségeimet latolgattam. 

Végül buta módon fogtam az azóta pótolt elemlámpát a kesztyűtartóból  rendesen felöltöztem és az erdő felé vettem az irányt.

Görcsösen szorongattam a lámpát és egyre mélyebbre hatoltam a fák között. Az utat, amit egy héttel azelőtt tettem meg világosan jelezték a letört faágak és a sok nyom, a rengetek mélyedés a hóban, ahol elestem.

Nagyjából fél óra gyaloglás után jutottam el a tisztásra. Furcsa volt belegondolni, hogy mennyit rohanhattam, hisz egy hete még csak pár percnek tűnt az egész.

A tisztáson is megvoltak a nyomok, mindenre kristály tisztán emlékeztem. Ránéztem a telefonomra, volt térerőm és még nem volt olyan késő, hogy el kelljen indulnom haza.

Levettem a kesztyűmet és leszedtem a kötést a kezemről. A holdfényben nézegettem a tenyeremen lévő forradást. Ha már ott voltam, meg akartam próbálni ismét tüzet csinálni. Azt tettem, mint amit két napja, de nem sikerült. Éreztem, ahogy valami bizsereg a tenyeremben, ahogy viszket a sebhely, de nem történt semmi. Még egy apró szikra sem. 

Nekem volt a legfurcsább, hogy csalódott voltam, amiért nem sikerült. Felsóhajtottam és visszacsavartam rá a kötést, de egyszer csak hó ropogását hallottam a hátam mögül. Riadtan fordultam hátra.

A magas szőke férfi állt előttem. A kezeit a kabátja zsebébe dugta és csizma volt rajta. Az arcán félmosoly ült, mintha rajtam mulatott volna.

-Elisabeth, tudtam, hogy visszajössz majd- mondta. A hangja mély volt és magabiztos. Nagyot nyeltem és nem tudtam, mit kellene mondanom. - Ostoba dolog volt, ami azt illeti. Látom próbáltál idomítani.

- Mit akar tőlem?- kérdeztem. Remegett a hangom. A telefonom rezegni kezdett a kezemben, futó pillantást vetettem rá, Oliver volt az. Felvettem, de nem emeltem a fülemhez, azt akartam, hogy tudja, hol vagyok, hátha tud segíteni.

- Túl keveset tudsz ahhoz, hogy megértsd- jelentette ki és pár lépést közelített felém.

- Akkor mondja el, hogy mi folyik körülöttem- vágtam rá.

- Biztosan tudni akarod?- érdeklődött és elővett egy kést az egyik zsebéből. Az ujjai között forgatta.

- Igen- feleltem és a hangom végre nem remegett, mert tudnom kellett, hogy mi a fene történik velem.

- Elmondok neked mindent, de cserébe meg kell esküdnöd valamire. Velem kell jönnöd- mondta és rám nézett. A szemeim jég kékek voltak és nem csillogott bennük vidámság vagy élet. Mintha egy halott szemeibe néztem volna.

- Mégis hova?- érdeklődtem, mert nem mehettem bele vakon a dologba, nem voltam hülye. Mérlegelnem is kellett, hogy mennyire vagyok kíváncsi. Annyira semmi esetre sem, hogy minden információ nélkül belemenjek.

- Csak semmi követelőzés- rivallt rám és felém fordította a kés pengéjét. - Igen vagy nem?

- Én...- kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogyan fogom folytatni.

- Válaszolj!

- Nem megyek el egy idegennek, bármiféle információ nélkül!- feleltem.

- Rossz válasz- mondta balsejtelmesen. Elhajította a kést, de sikerült elhajolnom. Felém indult. Hátrálni kezdtem és a telefonomra néztem. Már nem volt Oliver a vonalban és térerőm sem volt. Riadtan néztem a férfire, akinek láng gyúlt a tenyerében. Eltátottam a számat és elkezdtem pánikolni.

A tűzlabdát épp felém akarta hajítani, amikor oldalra kapta a fejét és a föld remegni kezdett a talpunk alatt. Három alak tűnt fel tőlünk balra a tisztás szélén és a támadóm felé rohantak. Két férfi és egy nő. A nő magas volt és vékony, ezüst szőke haja a válláig ért. Az egyik férfi izmos volt és középmagas, a harmadik pedig Oliver volt.

A pislogáson kívül semmi mást nem tudtam csinálni. De az még csak a kezdet volt. A támadóm feléjük hajította inkább a  tűzlabdát. Felkiáltottam, de a félelmem, hogy megsérülnek, nem igazolódott be. Oliver ökölbe szorította a kezeit, dobbantott egyet a lábával és hirtelen megemelkedett előttük a föld egy szűk sávban, falat emelt maguk elé.

- Mi a franc?- suttogtam, inkább csak magamnak. Mind a hárman kiugrottak a fal mögül és a szőke férfira támadtak. A másik férfi szintén tüzet használt, a nő pedig a havat irányította. Egymással voltak elfoglalva, túlságosan is, így én feltűnés nélkül hátráltam be az erdőbe. Az erdő szélénél megláttam a támadóm kését, felvettem a földről  és elkezdtem rohanni.

Rohantam, ahogy csak bírta a lábam, míg ki nem értem, vissza a parkolóba. Bevágódtam a kocsimba és őrült módon hajtottam haza.

Úgy döntöttem, hogy a szobámig nem fogok azokon az őrült és lehetetlen dolgokon gondolkodni, amik történtek, egész addig megőrzöm a hidegvérem. 

Beléptem a házba, ahol teljes sötétség fogadott. A villanykapcsolót próbáltam meg kitapogatni a  feketeségben. Megtaláltam és felkapcsoltam a világítást, de nagyjából száz emberrel találtam magamat szemben a hallban.

Mind koktélruhában vagy öltönyben voltak és rám mosolyogtak. 

- Boldog születésnapot!- kiáltották.